Részlet Iain M. Banks: Fegyver a kézben című könyvéből

„Könnyed mechanikus pusztítás”

Felszabadított Zakalwe;
Azok a lusta füstkarikák a város felett,
Fekete féreglyukak a levegőben a felrobbant délidő fényes központjában;
Elmondták, amit hallani akartál?
Vagy eső áztatta bőröd egy betonerődben,
Az elárasztott erődítmény-szigeten;
Összezúzott gépek közt sétáltál,
És tiszta, éles szemed
Egy másik háború gépeit, a lélek
És az eszközök kopását kutatták.
Űrhajóval, repülővel, hajóval,
Fegyverrel, drónnal és erőtérrel játszottál,
Mások könnyével és vérével írtad meg
Kihátrálásod példázatát;
A tiszta és giccses kecsességgel való
Szakításod kísérletező költészetét.
És azok, kik megtaláltak,
Megragadtak, átformáltak
(„Hé, fiacskám, most csak te és mi, késrakéták vagyunk,
Tüdőnk, gyorsaságunk és véres titkunk:
A férfi szívéhez a legrövidebb út a mellkasán át vezet!”)
- Azt hitték, a játékszerük vagy,
Elvadult gyermek; a régmúlt időkből való atavisztikus visszaütés
Már időszerű, hiszen
Az utópiákban kevés harcos születik.
De te tudtad, hogy alakod rejtjelet vés
Minden fortélyos tervre,
És játékunkat játszva
Átláttál míves ólomtárgyainkon
És makacs mirigyeinken,
Hogy eljuss egy egyéni, csontokban rejlő jelentésig.

- A kiművelt életek elfogása
Nem hús-vér valójukban történt,
És amit mi tudtunk,
Te érezted,
Eltorzult sejtjeid velejével.

Rasd-Coduresa Diziet Embless Sma da’ Marenhide.
115. év (Föld, Khmer-naptár)
Maraini eredeti, saját fordítás. Kiadatlan.

Prológus

- Mondd, szerinted mi a boldogság?
- A boldogság? A boldogság az… amikor egy verőfényes tavaszi reggelen, egy gyönyörű, szenvedélyes… többszörös gyilkossal töltött vad éjszaka után felébredsz.
- ...A francba, ennyi lenne az egész?

A pohár tőrbe csalt, verejtékező fényként simult ujjai közé. A benne lévő folyadék ugyanolyan színű volt, mint a szeme, és bódultan lötyögött a napfényben a laposakat pislantó férfi tekintete előtt. Az ital csillogó felszíne gyorsan változó aranyszínű fénycsíkokkal erezte be az arcát.
Felhajtotta az italt, és miközben az alkohol csorgott lefelé a nyelőcsövében, tanulmányozni kezdte a poharat. A torka bizsergett, a fény vibrált a szemében. Óvatosan, lágyan fejtetőre állította a poharat, szemmel láthatólag lenyűgözte a talp érdessége és a gravírozatlan felület simasága. A nap felé tartva, hunyorogva nézte. Az ezernyi apró szivárványként szikrázó pohár vékony talpában kettős spirálban tekergőző parányi buborékfonalak aranylón ragyogtak a kék ég előtt.
Lassan leengedte a poharat. Tekintetét a néma városra szegezte. A tetők, a torony és a bástyák sűrűjén, a néhány poros parkot jelző facsoporton és a távoli, csipkézett tetejű városfalon túl, a felhőtlen ég alatt kavargó forró levegő ködén át homályosan vibráló síkságot és a füstkék hegyeket kémlelte.
Anélkül, hogy elfordult volna, a válla felett hátrahajította a poharat, amely a sötétben eltűnve szilánkokra tört a hűvös terem mélyén.
- Te szarházi - szólalt meg valaki fojtott hangon hadarva a háttérből. - Azt hittem, a nehéztüzérség az. Majdnem összecsináltam magam. Szeretnéd látni, hol lett szaros? …Ó, a fenébe; a pohárba is beleharaptam… mmm… vérzem. - Egy pillanatra elhallgatott. - Hallod? - A fojtott hadarás egy kissé felerősödött. - Vérzem… Nincs kedved megtekinteni a szarral és nemesi vérrel szennyezett padlót? - Sercegő, csilingelő hang hallatszott, majd újra csönd lett. Aztán így folytatta: - Te szarházi.
Az erkélyen álló fiatalember hátat fordított a városnak, és bizonytalan léptekkel visszasétált a visszhangos, hűvös terembe. A padlót ezeréves mozaik borította, amelyet nemrégiben áttetsző, karcolásálló borítással fedtek be, hogy megvédjék az apró kerámiatöredékeket. A terem közepén álló súlyos, de ízlésesen faragott étkezőasztal körül székek sorakoztak. A falak mentén kisebb asztalokat helyeztek el, további székekkel, alacsony fiókos szekrényekkel és magas tálalóasztalokkal. Az összes bútor ugyanabból a sötét, nehéz fából készült.
A falakat kifakult, de még így is lenyűgöző freskók borították. Legtöbbjük csatatereket ábrázolt. A többi fehérre festett falon antik fegyverekből kirakott, hatalmas mandalák függtek. Dárdák és kések, kardok és pajzsok, lándzsák és buzogányok, bolák és nyilak százait rendezték el óriási spirálokban, mintha a rozsdafoltos pengék tökéletesen szimmetrikus robbanások szétszóródó szilánkjai lennének. Eldugaszolt kandallók felett lógó, rozsdamarta lőfegyverek mutattak jelentőségteljesen egymásra.
Maradt ugyan néhány kifakult festmény és kopott kárpit is a falakon, de a legtöbbnek csak az üres helye látszott. A magas, háromszög-alakú, színes üvegablakokon beáramló fény felszabdalta a mozaikpadlót és a fabútorokat. A fehér kőfalak vörös támpillérekben végződtek, és hatalmas fekete fagerendákat tartottak, amelyek szögletes ujjakból álló gigantikus sátorként futottak végig a terem teljes hosszán.
A fiatal férfi lábbal talpra állított egy antik széket és beleroskadt. - Miféle nemesi vér? - kérdezte. Egyik kezét a hatalmas asztalon nyugtatta, míg a másikkal végigsimított kopaszra borotvált koponyáján, mintha csak sűrű hajába túrna bele.
- He? - kérdezett vissza a másik; a hangja valahonnan a hatalmas asztal alól jött, ami mellett a fiatal férfi ült.
- Mintha lettek volna nemesek a rokonaid között, te részeges vén tróger. - A fiatalember ökölbe szorított kezével megdörzsölte a szemét, majd nyitott tenyérrel megmasszírozta az arcát.
Azután hosszan hallgattak.
- Egyszer megharapott egy hercegnő.
A fiatalember felnézett a mennyezet nyeregfájára, és bosszúsan felhorkant. - Elégtelen bizonyíték.
Feltápászkodott, és visszament az erkélyre. Leemelt egy látcsövet a korlátról, és belenézett. Legyintett, aztán bizonytalan léptekkel az ablakhoz sétált, és könyökét az ablakkeretnek támasztva végül elérte, hogy a látkép ne remegjen. Az élességet állítgatta, majd a fejét csóválva a kőkorlátra tette a távcsövet, aztán keresztbe font karral, a falnak dőlve bámulta tovább a várost.
Barna tetőivel és durva oromfalaival olyan volt a város, mint a sült kenyérhéj. Mindent belepett a lisztszerű por.
Aztán egy pillanat múlva, az emlékek hatására, az előtte elterülő vibráló látkép szürkülni kezdett, majd teljesen elsötétült. Más fellegvárak jutottak eszébe (az alattuk elterülő gyakorlótéren álló elátkozott sátorváros, a rázkódó ablaküveg; a Téli Palota egyik tornyában, egy székben kuporgó ? mostanra már halott ? fiatal lány). A férfi a hőség ellenére megborzongott, és elhessegette az emlékeket.
- És veled mi a helyzet?
A fiatalember visszanézett a terem felé. - Micsoda?
- Volt valaha valamilyen, hmm, kapcsolatod az… ööö… előkelőbb körökkel?
A fiatalember hirtelen elkomolyodott. - Egyszer… - habozott, mielőtt folytatta volna. - Egyszer ismertem valakit, aki… majdnem hercegnő volt. Egy ideig magamban hordtam egy darabját.
- Hogy mondod? Magadban hordtál…
- Egy darabot belőle.
Szünet. Aztán udvariasan: - Nem fordítva történt?
A fiatalember megvonta a vállát. - Nem egy szokványos kapcsolat volt.
Újból a város felé fordult, füstöt, embereket, állatokat, madarakat vagy valami mozgó dolgot keresett a szemével, de a látképet akár egy függönyre is festhették volna. Csak a levegő mozgott, és ettől minden vibrálni látszott. Azon tűnődött, hogyan lehetne egy háttérfüggönyt úgy mozgatni, hogy ehhez hasonló hatást érjen el, aztán elhessegette a gondolatot.
- Észrevettél valamit? - hallatszott a dörmögés az asztal alól.
A fiatalember nem válaszolt. Ingén és nyitott kabátján keresztül megdörzsölte a mellkasát. Tábornoki zubbonyt viselt, holott nem volt tábornok.
Ellépett az ablaktól, aztán a fal mellett álló egyik alacsony asztalról nagy kancsót vett fel, a feje fölé tartotta, és óvatosan felfordította. A szemét lehunyva felemelte a fejét. De semmi sem történt, a kancsóban egy csepp víz sem maradt. A fiatalember sóhajtott, egy pillanatig a kancsó oldalát díszítő vitorlást bámulta, majd óvatosan visszahelyezte az asztalra, pontosan oda, ahonnan felvette.
A fejét csóválva elfordult, és hosszú léptekkel a terem két hatalmas kandallójának egyikéhez lépett. Felhúzta magát a széles kandallópárkányra, és fürkésző pillantást vetett a falra erősített egyik régi fegyverre. Hatalmas, vastagcsövű, díszes puskatusú, nyílt tüzelési mechanizmusú fegyver volt. Megpróbálta leemelni a falról a mordályt, de azt túl erősen rögzítették. Egy idő után feladta, és leugrott a padlóra. Megtántorodott, ahogy földet ért.
- Észrevettél valamit? - hallatszott a reménykedő hang újra.
A fiatalember óvatos léptekkel a terem sarkában álló hosszú, gazdagon díszített tálalóasztal felé indult. Az asztalt ? csakúgy, mint körülötte a padlót ? palackok tömkelege borította. Átkutatta a többnyire törött vagy üres üvegekből álló gyűjteményt, míg végül talált egy bontatlan palackot. Kényelmesen elhelyezkedett a padlón, és az üveg nyakát az egyik szék lábához csapta. Kiitta az üvegből, ami még nem csorgott a ruhájára vagy nem loccsant a mozaikpadlóra, aztán köhögve, köpködve letette, és ahogy feltápászkodott, belerúgott egyet. A palack eltűnt a tálalóasztal alatt.
A terem másik sarkában ruha és fegyver állt nagy halomban. A férfi kihúzott egy puskát az összegabalyodott vállszíjak, ruhaujjak és töltényövek közül, de miután közelebbről megvizsgálta, visszadobta a földre. Több száz kisebb, üres tölténytárat söpört félre, hogy hozzáférjen egy másik puskához, de végül azt is félrehajította. Még két másik fegyvert vett fel, és miután ellenőrizte őket, az egyiket a vállára vetette, a másikat pedig egy pokróccal letakart ládára helyezte. Tovább kutatott a fegyverek között. Végül egy harmadik puska is ott himbálózott az oldalán, a láda tetejét pedig teljesen elborították a különböző fegyveralkatrészek. Ezeket egy olajfoltos zsákba söpörve a padlóra hajította.
- Nem - mondta.
Miközben beszélt, mély, meghatározhatatlan és helyhez nem köthető morajlás hallatszott, amely sokkal inkább a mélyből, mint a levegőből szólt. Az asztal alól motyogás szűrődött ki.
A fiatalember az ablakhoz lépett, és a padlóra rakta a fegyvereket.
Egy darabig mozdulatlanul bámult kifelé.
- Hé - szólalt meg a hang az asztal alól. - Segíts felállni, légy szíves! Itt vagyok az asztal alatt.
- Mit művelsz ott, Cullis? - kérdezte a fiatalember, miközben letérdelt, hogy jobban szemügyre vehesse a fegyvereket. Megkocogtatta a kijelzőket, elfordította a számlapokat, megváltoztatta a beállításokat, és hunyorogva nézett bele az irányzékba.
- Ó, hát ezt meg azt, tudod.
A fiatalember mosolyogva lépett az asztalhoz. Benyúlt alá, és fél kézzel kihúzott egy nagydarab, pirospozsgás fickót, aki egy számmal nagyobb tábornagyi egyenruhát viselt. Rövid ősz haja és csak egy igazi szeme volt. A fiatalember felsegítette a kövér fickót, aki óvatosan megállt, aztán lesöpört néhány szilánkot a zubbonyáról. Lassú biccentéssel köszönte meg a segítséget.
- Amúgy mennyi az idő? - kérdezte.
- Mi van? Ne motyogj, nem értem!
- Idő. Mennyi az idő?
- Nappal van.
- Aha. - Bólintott bölcsen a nagydarab fickó. - Ahogy gondoltam. - Cullis nézte, ahogyan a fiatalember visszamegy az ablak mellé lerakott fegyverekhez, aztán ellökte magát a hatalmas asztaltól. Végül szerencsésen sikerült eljutnia a régi vitorlás képével díszített, jókora vizeskancsóhoz.
Felemelte, meglóbálta, majd a feje fölött felfordította, miközben hunyorogva megtörölte az arcát, és felhajtotta zubbonya gallérját.
- Ó - nyögte -, máris sokkal jobban érzem magam.
- Részeg vagy - mondta a fiatalember anélkül, hogy a szemét levette volna a fegyverekről.
Az idősebb fickó eltűnődött.
- Majdnem sikerült elérned, hogy ezt dorgálásnak vegyem - felelte aztán méltóságteljesen, miközben a műszemét tapogatta. A lehető legkimértebben fordult a terem túlsó fala felé, és egy tengeri csatát ábrázoló falfestményt kezdett tanulmányozni. Egy különösen nagy hadihajóra szegezte a tekintetét, és kissé összeszorította az állkapcsát.
Hirtelen hátrarántotta a fejét, és köhintett egyet. Aprócska robbanásban végződő vinnyogás hallatszott, és a falfestményen látható csatahajótól három méterre álló, hatalmas váza egy porfelhő kíséretében darabokra hullott.
A nagydarab, ősz hajú férfi szomorúan csóválta a fejét, majd újból megtapogatta műszemét. - Meglehetősen - nyögte ki végül - részeg vagyok.
A fiatalember, kezében a kiválasztott fegyverekkel, felállt, és az idősebb férfi felé fordult. - Ha két szemed lenne, most mindenből kettőt látnál. Tessék, kapd el!
E szavak kíséretében az idősebb fickó felé hajította az egyik fegyvert, aki pont abban a pillanatban nyúlt érte, amikor az a mögötte lévő falba csapódott, és csörömpölve a padlóra zuhant.
Cullis pislantott egyet. - Azt hiszem - kezdte -, szeretnék visszamászni az asztal alá.
A fiatalember odalépett hozzá, felvette a fegyvert a padlóról, újból megvizsgálta, aztán átnyújtotta neki. Megragadta a fickó hatalmas kezét, és rátette a puskára. Végül a sarokban álló fegyver- és ruhahalomhoz vezette Cullist.
Az idősebb fickó volt a magasabb. Ép és műszeme ? amely valójában egy könnyű mikropisztoly volt ? a fiatalemberre szegeződött. A fiú felszedett néhány töltényövet a földről, és az idősebb fickó vállára dobta őket. Ahogy Cullis ránézett, a fiatalember elfintorodott, kinyújtotta a karját, megragadta és elfordította a másik férfi fejét. A túlméretezett tábornagyi zubbony szivarzsebéből elővett valamit, ami leginkább egy páncélozott szemvédőhöz hasonlított. Óvatosan ráillesztette a pántot az ősz, tüskés hajú fickó fejére.
- Uramisten! - nyögte fuldokolva Cullis. - Megvakultam!
A fiatalember újra felnyúlt, és megigazította a szemvédőt. - Bocsánat. Eltévesztettem.
- Így már jobb. - Az idősebb fickó mély lélegzetet véve kihúzta magát. - Hol vannak azok a szarháziak? - A hangja rekedt volt, meg kellett köszörülnie a torkát.
- Nem látom őket. Lehet, hogy még mindig odakint vannak. A tegnapi eső nem engedi felszállni a port. - A fiatalember újabb fegyvert nyomott Cullis kezébe.
- Szarháziak.
- Igen, Cullis. - Néhány lőszeresláda került a fegyverek mellé, amiket az idősebb férfi a karjában tartott.
- Mocskos szarháziak.
- Pontosan, Cullis.
- Ezek a… Hmm, tudod, nem esne rosszul egy ital. - Cullis megbillent. A karjai közt tartott fegyverekre pillantott, szemmel láthatólag azon tűnődött, hogyan kerültek oda.
A fiatalember megfordult, hogy még több fegyvert bányásszon elő a kupacból, de amikor hangos csörömpölést hallott a háta mögül, meggondolta magát.
- A francba - motyogta a padlón heverő Cullis.
A fiatalember a palackokkal borított tálalóasztalhoz lépett, és annyi teli üveget pakolt fel, amennyit csak bírt, aztán visszament a padlón békésen horkoló Cullishoz, aki egy halom fegyver, lőszeresláda, töltényöv, valamint egy sötét díszszék maradványa alatt hevert. A fiatalember lesöpörte az idősebb férfiról a romokat, majd kikapcsolta a túlméretezett tábornagyi zubbony néhány gombját. Végül a kabát és az ing közé tuszkolta az üvegeket.
Cullis kinyitotta a szemét, és egy darabig nézte, mit csinál a másik. - Mit mondtál, mennyi az idő?
A fiatalember félig begombolta Cullis zubbonyát. - Indulnunk kell.
- Hmm. Rendben. Te tudod, Zakalwe. - Cullis újra becsukta a szemét.
A fiatalember, akit Cullis Zakalwének szólított, fürgén lépett a viszonylag tiszta terítővel borított, hatalmas asztal végéhez. Egy óriási, lenyűgöző fegyver hevert az asztalon. Zakalwe felkapta, aztán visszament a padlón horkoló hatalmas és lenyűgözőnek semmiképp sem nevezhető alakhoz. A gallérjánál fogva megragadta az idős férfit, és a terem végében nyíló ajtó felé húzta a hatalmas testet. Megállt, és a vállára vetette a fegyverekkel megpakolt, olajfoltos zsákot.
Az ajtóig vezető út felét már megtette, amikor Cullis magához tért, és az ép szemével méregetni kezdte a feje tetején álló elmosódott alakot.
- Hé!
- Mi van, Cullis? - mordult rá Zakalwe, miközben még néhány méterrel tovább vonszolta.
Cullis körbepillantott a tovasikló, néma, fehér termen. - Még mindig azt hiszed, hogy le fogják bombázni ezt a helyet?
- Ühüm.
Az ősz hajú férfi a fejét csóválta. - Ne má’ - mondta mély lélegzetet véve. - Ne má’ - ismételte a fejét csóválva. - Soha.
- Mindjárt kiadják a parancsot a támadásra - dünnyögte a fiatalember körbepillantva.
Elérték és berúgták az ajtókat, de még mindig néma csend uralkodott a termeken. A hátsó előcsarnokba és az udvarra vezető lépcsősor ragyogó zöld, acháttal szegélyezett márványból készült. Zakalwe elindult lefelé. Fegyverek és üvegek csörömpöltek, a puska ide-oda ütődött. Ahogy lassan húzta lefelé Cullist, a nagydarab fickó sarka tompán puffant a lépcsőfokokon.
Az öreg minden lépésnél felmordult, és motyogni kezdett. - Ne olyan durván, asszony. - A fiatalember ekkor megállt, a horkoló öregre nézett, akinek a szája sarkából nyál csorgott. A fiatalember a fejét csóválva továbbindult.
A harmadik lépcsőfordulóban megállt inni. Hagyta, hogy a másik tovább hortyogjon. Miután úgy érezte, elég erőt gyűjtött, folytatta az utat lefelé. Megnyalta a száját, és éppen megragadta Cullis gallérját, amikor egy egyre erősödő, egyre mélyebb, süvítő zaj ütötte meg a fülét. A földre vetette magát, és magára húzta Cullist.
A lövedék elég közel csapódott be ahhoz, hogy a magas ablakok betörjenek, néhány helyen pedig leváljon, majd a napfény ék alakú sávjaiban kecsesen aláhulljon, és lágy koppanással a lépcsőre essen a gipszvakolat.
- Cullis! - Újra megragadta a másik férfi gallérját, és hátrafelé leugrott a lépcsőn. - Cullis! - ordított Zakalwe. Megcsúszott, és majdnem elesett a lépcsőfordulóban. - Cullis, te ostoba vén balfasz! Kelj már fel!
Újabb üvöltés hasított a levegőbe. A kastély megrázkódott a detonációtól. Az egyik ablak berobbant a fejük felett. Vakolatdarabok és üvegszilánkok zúdultak be a lépcsőházba. Félig összegörnyedve, Cullist vonszolva Zakalwe tovább támolygott, és hangosan szitkozódva megtett még egy emeletnyi távolságot. - CULLIS! - bömbölte, miközben üres falmélyedések és kifinomult ízlésről tanúskodó bukolikus falfestmények mellett rohant el. - Hogy rohadna le a szaros, vén segged, Cullis! ÉBREDJ MÁR FEL!
A következő fordulót is csúszva vette be. A még épen maradt üvegek dühösen csörömpöltek, a hatalmas puska jókora darabokat tépett ki a díszburkolatból. Újra felhangzott az egyre mélyülő süvítés. Ahogy a lépcső emelkedni kezdett, és az üveg szétrobbant a feje felett, Zakalwe hasra vágódott. Mindent kavargó fehér por borított be. Ahogy feltápászkodott, megpillantotta Cullist, aki éppen felült, és az ép szemét dörzsölgetve a vakolattörmeléket söprögette a mellkasáról. Újabb robbanás hallatszott.
Cullis szánalmasan nézett ki. Fél kézzel integetett a porfelhő mögül. - Ez nem köd, és az előbb nem az ég zengett, ugye?
- Ördögöd van - kiáltotta a másik, és már indult is lefelé a lépcsőn.
Cullis köhögött, és tántorogva indult Zakalwe után.
Ahogy kiért az udvarra, további bombák csapódtak be. Az egyik tőle balra robbant fel, éppen abban a pillanatban, ahogy kilépett a palotából. Beugrott a félhernyótalpas harckocsiba, és megpróbálta elindítani. Az egyik bomba lerobbantotta a királyi lakosztályok tetejét. Az udvarra záporozó palalemezek és tetőcserepek kis porfelhővé változtak, ahogy szétrobbantak. Fél kézzel védve a fejét megpróbált előkotorni egy sisakot a másik ülés előtti lábtartó részből. Méretes faldarab pattant le a nyitott jármű motorháztetejéről, jókora horpadást és sűrű porfelhőt hagyva maga után. - Ó… a fraaaancba - kiáltotta. Végül talált egy sisakot. Gyorsan a fejébe húzta.
- Mocskos sza…! - ordított Cullis. Pont mielőtt elérte volna a hernyótalpas járművet, orra bukott, és elterült a porban. Káromkodva vonszolta be magát a járműbe. Egy újabb bomba csapódott a tőlük balra lévő lakosztályba.
Az épületek homlokzata előtt a bombázás nyomán felszálló porfelhők úsztak el. A napfény ék alakban vetült az udvaron kialakult káoszra, és fénnyel szegélyezte az árnyékokat.
- Őszintén reméltem, hogy a parlamentet támadják meg - jegyezte meg Cullis szelíden az udvar túlsó végében lángokban álló teherautó roncsait bámulva.
- Úgy látszik, meggondolták magukat! - Zakalwe ordítva az indítógombra csapott.
- Igazad lett - sóhajtott Cullis, és zavartan körbepillantott. - Mennyiben fogadtunk?
- Kit érdekel? - üvöltötte a másik a műszerfal alatt rugdosva valamit. A hernyótalpas motorja akadozva életre kelt.
Cullis cserépdarabkákat rázott ki a hajából, miközben társa bekapcsolta a sisakját, és neki is átnyújtott egyet. Cullis megkönnyebbülve vette át a sisakot, és azonnal legyezgetni kezdte vele az arcát. Közben gyengéden csapkodta a szíve fölött a mellkasát, mintha csak bátorítani akarná magát.
Aztán elhúzta a karját maga elől, és hitetlenkedve bámulta a kezét borító meleg, vörös színű folyadékot.
A motor leállt. Cullis hallotta, hogy a társa káromkodva rácsap az indítóra. A motor köhögve, köpködve kísérte a süvítő bombák hangját.
Cullis lenézett az ülésre, amin ült, miközben a távolban kavargó porfelhőben további robbanások dübörögtek. A hernyótalpas megrázkódott.
Cullis alatt az ülést vörös folyadék borította.
- Orvost! - kiáltotta.
- Mi?
- Orvost! - harsogta túl Cullis egy újabb robbanás hangját, maga elé tartva vörösre festett kezét. - Zakalwe! Eltaláltak! - A döbbenettől kikerekedett az ép szeme. A keze remegett.
A fiatalember ingerülten ellökte Cullis kezét. - Ez bor, te kretén! - Hirtelen előrehajolva kiemelt egy üveget az idősebb fickó zubbonyából, és az ölébe dobta.
Cullis meglepetten pillantott le. - Ó - nyögte. - Remek. - A kabátjába bámulva óvatosan kihúzott néhány üvegszilánkot. - Csodálkoztam is, miért ilyen testhezálló a zubbonyom - motyogta.
A motor hirtelen felbőgött, mintha felbőszítette volna a rázkódó föld és a kavargó por. A kertekben robbanó bombák barna földpermetet és törött szobordarabokat szórtak át az udvar fala felett. A föld- és kődarabok telefröcsköltek, elborítottak körülöttük mindent.
Zakalwe a váltókarral viaskodott, végül azonban sikerült sebességbe tennie a járművet, ami olyan lendülettel lőtt ki, hogy csaknem mindketten kirepültek az üléseikből. Ráfordultak az udvar mögött induló poros útra. Néhány másodperccel később a nagyterem főfala beomlott a tucatnyi, pontosan beállított nehéztüzérségi ágyú együttes támadását követően, és az udvarra dőlt. Mindent elborított a rengeteg faszilánk, kődarab és a kavargó por.
Cullis a fejét vakargatva motyogott, és a sisakba bámult, amibe az imént sikerült beleokádnia.
- Szarháziak - nyögte.
- Igazad van, Cullis.
- A mocskos szarháziak.
- Igen, Cullis.
A hernyótalpas jármű befordult az egyik sarkon, és eldübörgött a sivatag felé.

1: A jó katona

Egy

Barátok, csodálók és különféle állatok kavargó gyűrűjében, vonzereje csillagködében vágott át a turbinatermen, és közben a vendégeivel beszélgetett, utasításokat adott személyzetének, javaslatokkal és bókokkal halmozta el a szép számban megjelent és a vendégsereg szórakoztatásáért felelős művészeket. Zene töltötte be az ősrégi, csillogó, néma gépek közt csevegő, tarka ruhába öltözött sokaság fölötti visszhangos teret. Kecsesen meghajolva rámosolygott egy éppen arra sétáló admirálisra, és az ujjai közt megpörgetett egy törékeny, fekete virágot, majd az orrához emelve beszippantotta bódító illatát.
A lábánál csóváló két hralz csaholva felugrott, és mellső mancsával próbált fogást keresni a nő ünnepi palástjának sima, lelógó szárán. Ahogy csillogó pofájuk felemelkedett, a nő hátrahajolt, és a virággal gyengéden megsimogatta a két állat orrát, amitől azok a padlóra visszahuppanva, a fejüket rázva prüszkölni kezdtek. A körülötte álldogáló emberek felnevettek. A köntöse harang alakban kiszélesedett, ahogy előrehajolva beletúrt az egyik állat bundájába. Megrázta a hralz hatalmas fülét, aztán felnézett a közeledő főudvarmesterre, aki tiszteletteljesen furakodott át a nőt körülvevő sokaságon.
- Igen, Maikril? - kérdezte.
- A Galaktikus Krónika fotósa - súgta a fülébe a főudvarmester. A nő felállt. A főudvarmester kihúzta magát, de fel kellett tartania a fejét, mivel az álla még így is egyvonalba került a nő fedetlen vállával.
- Beismerjük a vereséget? - mosolygott a nő.
- Attól tartok, igen, asszonyom. Meghajlunk a közönség akarata előtt.
A nő felnevetett. - Helyesen fogalmaztál. Ezúttal mennyit kapunk?
A főudvarmester, idegesen tekintgetve az egyik rá vicsorgó hralz felé, közelebb csúszott. - Harminckét mozgóképes kamera, asszonyom, és több mint száz állóképes.
Bizalmasan közel hajolt a főudvarmesterhez, és a fülébe súgta: - Ha nem számoljuk azt a néhányat, amit a vendégeinken találnánk.
- Pontosan, asszonyom.
- Várom a fickót… Vagy nő?
- Férfi, asszonyom.
- Később. Mondd meg neki, hogy tíz perc, és húsz perc múlva emlékeztess. A nyugati átriumban. - A karján lévő platina karkötőre pillantott. Miután a retinája alapján beazonosította, a smaragdnak álcázott apró kivetítő két, pontosan a nő szemébe irányított fénykúp segítségével rövid időre megjelenítette a régi erőmű alaprajzának hologramját.
- Természetesen, asszonyom! - felelte Maikril.
A főudvarmester karját megérintetve suttogni kezdett: - A botanikus kert felé tartunk, ugye?
A főudvarmester alig látható fejmozdulattal jelezte, hogy hallotta. A nő sajnálkozva, a kezét könyörgően összekulcsolva fordult a körülötte álldogálók felé. - Elnézést kérek önöktől. Ugye megbocsátanak egy pillanatra? - Mosolyogva oldalra billentette a fejét.

- Szia. Helló. Sziasztok. Hogy vagy? - Gyorsan keresztülvágtak a partin, maguk mögött hagyva a drogfolyamok fakó szivárványait és a borszökőkutak csobogó medencéit. A nő ment elöl, ruhájának kiszélesedő alja lágyan suhogott, a főudvarmesternek erőlködnie kellett, hogy lépést tartson kecses lábaival hosszúkat lépő gazdájával. A nő visszaintett az őt üdvözlő vendégeknek: az államminisztereknek és az árnyékkormány tagjainak, külföldi méltóságoknak és attaséknak, a médiasztároknak, forradalmároknak és magas rangú flottaparancsnokoknak, a gazdasági és kereskedelmi élet irányítóinak, és a még náluk is mértéktelenül gazdagabb részvényeseiknek. A két hralz unottan csattogtatva fogsorát loholt a főudvarmester sarkában, a karmuk kopogott a csillámkő padló simára csiszolt, fényes felületén. Esetlenül szedték lábaikat, aztán amikor a turbinaterem padlóját borító felbecsülhetetlen értékű szőnyegek egyikéhez értek, hirtelen előrevetették magukat.
Az arborétumhoz vezető lépcsőnél ? melyre a nagyteremből a legkeletebbre eső generátorház miatt nem nyílt rálátás ? a nő egy pillanatra megállt, megköszönte a főudvarmesternek a segítséget, elhessegette a két hralzot, megigazította tökéletes haját, végigsimított addig is kifogástalanul sima ruháján, és ellenőrizte, hogy a fekete prém stólát díszítő fehér drágakő pontosan középen helyezkedik-e el. Mindent rendben talált. Elindult a lépcsőn lefelé, az arborétum magas kapuja irányába.
Az egyik hralz a lépcső tetején nyüszítve, könnybe lábadt szemmel, a mellső lábáról elrugaszkodva a magasba szökkent.
A nő bosszankodva visszanézett. - Csend legyen, Vasgyúró! Takarodj!
Az állat a fejét leszegve, szuszogva visszavonult.
A nő halkan behúzta maga mögött a szárnyas ajtót, és az arborétum burjánzó növényeinek mozdulatlan lombkoronáját fürkészte.
Odakint, a magas kristály-félkupola ívén kívül az éjszaka sötétje borított mindent. A botanikus kert magas tornyain apró, éles fénypontok világítottak. Sötét, csipkézett szélű árnyékok terültek el a növények között. A meleg levegőben föld és fanedv szaga terjengett. Mély lélegzetet véve elindult az elkerített terület túlsó vége felé.

- Helló.
A férfi gyorsan megfordult. A nő egy lámpaoszlopnak dőlve, keresztbe font karral állt mögötte, ajkán és szemében mosoly bujkált. A haja kékes-fekete volt, mint a szeme. A bőre világosbarna. Vékonyabbnak nézett ki, mint a híradásokban, ahol magassága ellenére néha zömöknek tűnt. A férfi magas volt és nagyon vékony, ráadásul divatjamúltan sápadt. Az emberek többsége szerint a szemei túl közel ültek egymáshoz.
Törékenynek tűnő kezében finom mintázatú falevelet szorongatott. Arcán bátortalan mosollyal elengedte a levelet, és előlépett a virágba borult bokorból, amit addig tanulmányozott. Szégyenlősen pislogva dörzsölte össze a tenyerét. - Elnézést, én csak… - idegesen legyintett.
- Semmi gond - mondta a nő előrenyúlva. Kezet fogtak. - Maga Relstoch Sussepin, ha nem tévedek.
- Ööö… igen - felelte a férfi szemmel láthatóan meghökkenve, és elfelejtette elengedni a nő kezét. Amikor végül észrevette, ha lehet, még jobban zavarba jött, és gyorsan eleresztette.
- Diziet Sma - mondta a nő, és köszöntésképpen lassan bólintott egyet. Szemét végig a férfin tartva megrázta vállig érő haját.
- Igen, tudom, természetesen. Ööö… örülök, hogy megismerhetem.
- Remek - biccentett a nő. - Én is. Hallottam a művét.
- Ó - gyermeki elégedettség villant a férfi tekintetében, összecsapta a tenyerét, de úgy tűnt, észre sem veszi, mit csinál. - Ó, hát ez nagyon…
- Nem mondtam, hogy tetszett - vágott közbe a nő, miközben mosoly játszott az ajkán.
- Ó, jaj! - Levertség.
Hogy lehetsz ilyen kegyetlen. - Egyébként nagyon tetszik - mondta a nő, majd az arcán hirtelen derűs - szinte már cinkos - megbánás jelei tükröződtek.
A férfi felnevetett, Diziet pedig érezte, hogy megnyugszik a lelke. Ezzel a fickóval nem lesz semmi gond.
- Azon tűnődtem, miért is hívott meg engem - vallotta be a férfi, és mélyen ülő szemei felragyogtak. - Itt mindenki olyan… - vonta meg a vállát - fontosnak tűnik. Ezért én… - hebegte, és zavartan a háta mögötti növényre legyintett.
- Ön szerint a zeneszerzők talán nem érdemlik meg, hogy fontos embernek tartsuk őket? - kérdezte a nő dorgáló hangon a férfitől.
- Hát… a politikusokhoz, az admirálisokhoz és az üzletemberekhez képest… a hatalom szempontjából, úgy értem… Ráadásul én még zenészként sem vagyok igazán ismert. Előbb eszembe jutna Savntreig vagy Khu vagy…
- Ők minden jel szerint kiválóan megkomponálták a karrierjüket - helyeselt a nő.
A férfi egy pillanatra elhallgatott, majd halkan nevetgélve a földre pillantott, gyönyörű haja csillogott a magas oszlop tetején világító lámpa fényében. Most Dizieten volt a sor, hogy elnevesse magát. Talán itt az idő, hogy megemlítse a megrendelést. Nincs értelme várni a következő találkozásukig, mert akkor úgyis barátibb összeget mondana - még ha jelenleg hatalmas is ez az összeg… Nincs értelme várni egy később esedékes titkos találkáig, mikorra már biztosan elcsavarta a férfi fejét.
Meddig húzza a dolgot? Erre a fickóra van szüksége, de az egész sokkal izgalmasabb, ha valamiféle túlfűtött barátság alakul ki köztük. Egyre hosszabban és egyre kimerítőbben tárgyalnak meg egyre bizalmasabb dolgokat, lassan felhalmoznak egy sor közös élményt, fokozatosan gyorsul a csábítás, a sóvárgás táncának ritmusa, közeledés-távolodás, közeledés-távolodás, egyre közelebb és közelebb kígyóznak egymáshoz, míg végül a lustaság szublimál a szenvedély mindent elemésztő forróságában.
A férfi a nő szemébe nézett, és így szólt: - A szavai nagyon hízelgők, hölgyem.
Az állát kissé felhúzva viszonozta a férfi pillantását, miközben tökéletesen tudatában volt gondosan megfogalmazott testbeszéde legapróbb részletével is. Volt valami a férfi arckifejezésében, amely most már nem tűnt annyira gyermekinek. A férfi szeme a karkötőjét díszítő drágakövet juttatta eszébe. Kissé megszédült, aztán mély lélegzetet vett.
- Khm!
A nő megdermedt.
A köhintés a háta mögül, oldalról hallatszott. A nő látta, hogy Sussepin tétován bámul rá, majd elfordítja a fejét.
Sma derűs arcát mutatva megfordult, majd a drón szürkés-fehér burkolatára bámult, mintha lyukat akarna égetni bele.
- Mi van? - szólalt meg Sma olyan hangon, amivel talán még az acélt is meg lehet karcolni.
A drón méretre - és formára is majdnem - olyan volt, mint egy kisebb utazótáska. Szemmagasságban Sma felé lebegett.
- Gond, Gong - mondta a drón, majd fürgén oldalra úszott, olyan szögben döntve be a testét, mintha a kristálykupola mögött végtelenbe nyúló koromfekete eget tanulmányozná.
Sma az orrát felhúzva lepillantott az arborétum téglapadlójára. Alig láthatóan megcsóválta a fejét.
- Mr. Sussepin - mosolygott a karját széttárva. - Nagyon sajnálom, de… lenne szíves…?
- Természetesen - mondta, és már el is indult kifelé. Amikor elhaladt mellette, biccentett egyet.
- Talán később folytathatjuk - mondta a nő.
A férfi megfordult, de nem állt meg. - Igen. Annak én is… az jó lenne… - Úgy tűnt, elhagyja az ihlet. Idegesen biccentett még egyet, majd gyorsan az arborétum túlsó végében nyíló ajtó felé indult. Anélkül lépett ki a kertből, hogy visszanézett volna.
Sma az ártatlanul zümmögő drón felé pördült, aki szemmel láthatólag egy rikító színű virág mélységeit fürkészte, tömpe orrát félig elnyelte a virágszirom. A drón észrevette a nőt, és felnézett. Sma szétterpesztett lábakkal állt, kezét csípőre tette, majd így szólt: - „Gong?”
A drón aurája felvillant. A lila megbánás és a kékesszürke zavarodottság keveréke nem volt valami meggyőző. - Nem tudom, Sma… egyszerűen kicsúszott a számon. Alliteráció.
Sma belerúgott egy elszáradt faágba, aztán metsző tekintetét a drónra szegezve megszólalt: - Nos?
- Ez nem fog tetszeni - kezdte a drón halkan, kissé hátrébb húzódva és feketére változva a sajnálkozástól.
Sma tétovázott. Oldalra pillantott, és leengedte a vállát. Leült az egyik fa kiálló gyökerére. A köntös összegyűrődött körülötte. - Zakalwéról van szó, ugye?
A drón a meglepetéstől szivárványszínben kezdett villogni. Ráadásul olyan gyorsan váltott színt, hogy - gondolta Sma - akár még őszinte is lehetett. - Te jó ég - nyögte a drón. - Honnan…?
Legyintett egyet. - Nem tudom. A hangszíned. Emberi intuíció… Már megint a régi nóta. Az élet újra kezdett túl nagy móka lenni. - A szemét lehunyva a háta mögötti durva és sötét fatörzsnek támasztotta a fejét. - Szóval?
Skaffen-Amtiskaw, a drón lejjebb ereszkedett, a nő vállának magasságába, majd közelebb lebegett hozzá. Sma ránézett.
- Megint szükségünk van rá - mondta a drón.
- Valahogy sejtettem - sóhajtott Sma, és félrepöccintett egy bogarat, ami a vállára szállt.
- Hát igen. Attól tartok más nem jöhet szóba. Személyesen rá van szükség.
- Ez eddig rendben van, de személyesen rám is szükség van?
- Így szól a… megállapodás.
- Csodálatos - nyögte keserűen Sma.
- Akarod hallani a részleteket?
- Várható valami javulás?
- Nem igazán.
- A francba - Sma a térdére csapott, majd dörzsölni kezdte a lábát a tenyerével. - Ennyi erővel azonnal elmesélhetsz mindent.
- Holnap kell indulnod.
- Na de drón, ne szórakozz! - A kezébe temette az arcát, aztán felnézett. A drón egy kis ággal babrált. - Ez valami rossz vicc, ugye?
- Sajna nem.
- És mi lesz ezzel az egésszel? - Sma a turbinaterem ajtaja felé intett. - Mi lesz a békekonferenciával? Mi lesz ezzel a nagy felhajtással, a rengeteg megvesztegetett, csillogó szemű szemétládával? Három év munkája vész kárba. Mi lesz azzal a kibaszott bolygóval...?
- A konferencia majd halad a maga útján.
- Az biztos, de mi lesz a „kulcsszereppel”, amit elméletileg én töltök be?
- Ó - kezdte a drón közelebb húzva az ágat a burkolata elején lévő tapogató sávhoz -, hát...
- Na ne.
- Nézd, tudom, hogy nincs ínyedre a dolog...
- Nem, drón. Ez nem... - Sma felpattant, és a kristályfalhoz lépve kinézett az éjszakába.
- Dizzy - folytatta a drón közelebb húzódva.
- Ne szólíts Dizzynek.
- Sma... ez az izé nem valódi. Csak egy dublőr. Elektronikus, mechanikus, elektrokémiai, kémiai. Egy gép. Egy Elme-vezérelt gép, önmagától nem kel életre. Nem valami klón...
- Tudom, hogy mi az, drón - szakította félbe a nő, és a háta mögött összekulcsolta a kezét.
A drón közelebb lebegett, az erőtereivel gyengéden átkarolta a nő vállát. Sma lerázta magáról a drónt, majd lehajtotta a fejét.
- Szükségünk van a hozzájárulásodra, Diziet.
- Igen, ezt is tudom. - A nő felnézett a felhők és az arborétum fényei mögött rejtőző csillagokra.
- Természetesen itt maradhatsz, ha akarsz - mondta a drón fáradt, bűntudatos hangon. - A békekonferencia tényleg nagyon fontos. Szükség van... valakire, aki elsimítja a dolgokat. Semmi kétség.
- És mi olyan átkozottul fontos, hogy már holnap neki kell látnom?
- Emlékszel Voerenhutzra?
- Igen, emlékszem rá - mondta Sma színtelen hangon.
- Nos, a béke negyven évig tartott, de jelenleg megint összeomlóban van. Zakalwe együtt dolgozott egy fickóval, akit…
- Maitchighnek hívtak? - Sma a homlokát ráncolva félig a drón felé fordult.
- Beychae. Tsoldrin Beychae. Ő lett a csillaghalmaz elnöke, miután beavatkoztunk. Amíg hatalmon volt, összetartotta a politikai rendszert, de nyolc éve visszavonult, jóval idő előtt, hogy a tanulmányainak és elmélkedésnek szentelje az életét. - A drón sóhajtáshoz hasonló hangot adott ki. - A helyzet azóta rosszra fordult. Beychae jelenleg egy olyan bolygón él, amelynek ravasz vezetői ellenséges érzésekkel viseltetnek a Zakalwe és Beychae által képviselt, illetve általunk támogatott csapatokkal szemben. Ezek az államférfiak vezető szerepet játszanak abban, hogy a csoporton belül felütötte a fejét a széthúzás. Számos kisebb konfliktus van kialakulóban, és még ennél is több készülődik. Egyesek szerint a totális, a teljes csillaghalmazra kiterjedő háború immár elkerülhetetlen.
- És Zakalwe?
- Gyakorlatilag ő az egyetlen esélyünk. Le kell szállni a bolygóra, aztán meg kell győzni Beychaét, hogy szükség van rá, és legalább annyit el kell érni, hogy érdeklődést mutasson a dolog iránt. Az is lehet azonban, hogy meg kell szöktetni, ráadásul további bonyodalmat jelenthet, hogy Beychaét nem lesz egyszerű meggyőzni a dologról.
Sma egy pillanatig eltöprengett a hallottakon, aztán tovább fürkészte az éjszakát. - Semmi trükköt nem tudunk bevetni?
- Ez a két fickó túl jól ismeri egymást ahhoz, hogy az igazi Zakalwén kívül bárki más szóba jöhessen… és ugyanez igaz Tsoldrin Beychaére és a rendszer politikai gépezetére. Túl sok a közös emlék.
- Na ja - suttogta Sma. - Túl sok emlék. - Megdörzsölte csupasz vállait, mintha fázna. - Mi a helyzet a nagykutyákkal?
- Az egyik flotta már gyülekezik a csillagköd környékén. Egy Korlátozott Rendszerhajóból és három Általános Kontakt Egységből álló hadtest állomásozik a csillaghalmaz körül, valamint nyolcvanegynéhány ÁKE halad olyan röppályán, amelyről egy hónapon belül elérik a rendszert. A következő évre elméletileg négy-öt RH lesz olyan távolságra, ahonnan, ha teljes sebességgel haladnak, két-három hónap alatt elérik a célpontot. Ez persze a legeslegutolsó megoldás, ami szóba jöhet.
- Gondolom, a halálos áldozatok várható száma milliós nagyságrendű, de pontosan meg nem határozott, ugye? - mondta keserűen Sma.
- Ha úgy tetszik - felelte Skaffen-Amtiskaw.
- Hogy az isten verné meg - mondta halkan Sma lehunyva a szemét. - Szóval milyen messze van ez a Voerenhutz? Már nem emlékszem.
- Mindössze negyven nap, de először fel kell vennünk Zakalwét. Mondjuk… kilencven nap a teljes oda út.
Sma megfordult. - Ki irányítja majd a dublőrt, miután elmentem a hajóval? - kérdezte az égre emelve tekintetét.
- Bármi történjék is, a Csak Próba itt marad - felelte a drón. - Egy rendkívül gyors járőrhajót, a Xenofóbot bocsátották a rendelkezésedre. Legkorábban holnap, valamivel dél után tud felszállni … ha te is úgy kívánod.
Sma hallgatott, egy pillanatig összezárt lábbal, keresztbe font karral állt, aztán duzzogva összeráncolta a homlokát. Skaffen-Amtiskaw, miután megvizsgálta önmagát, rájött, hogy sajnálja a nőt.
Sma néhány másodpercig mozdulatlanul, némán állt, aztán hirtelen kilőtt a turbinaterem ajtaja felé. Cipőjének sarka kopogott a kis téglaúton.
A drón azonnal utána vetette magát, és felzárkózott a válla mellé.
- Csak azt kívánom - kezdte Sma -, bárcsak nagyobb érzéked lenne az időzítéshez.
- Sajnálom. Talán megzavartam valamit?
- Az égvilágon semmit. Különben mi a franc az a „rendkívül gyors járőrhajó”?
- Ez a (Demilitarizált) Sebes Offenzíva Egységek új elnevezése - felelte a drón.
Sma ránézett, mire a drón megbillent. Vállat vont.
- Azt mondják, így jobban hangzik.
- És ráadásul Xenofóbnak hívják. Hát ez remek. Meg lehet oldani, hogy a dublőr azonnal beálljon?
- Holnap délben. Ki tudnád kérdezni…?

A Kiadó engedélyével.