Főkép

A szervezett bölcseleti-irodalmi irányzatként soha ki nem bontakozott egzisztencializmus egyik atyjaként és az abszurdizmus egyik „védőszentjeként” számon tartott Albert Camus életében utolsóként megjelent nem tanulmány-jellegű műve, A száműzetés és az ország legfeljebb hangütésükben viszonylag egységes novellák fűzére.

Az egyetlen, ami ténylegesen összeköti a rövid történeteket: a végkicsengés - mindegyik darab cselekedeteink hiábavalóságát, a magunkra maradottságot, és bizonyos értelemben az elmagányosodást helyezi a középpontba, habár a teljes elszakadás Camus-nél nem feltétlenül nyer negatív értelmet.

A kis históriákban olyféle egzisztenciális krízisek kibontakozásának lehetünk tanúi, mint amikor „A hűtlen asszony” hősnője ráébred, hogy a férfi, akihez az életét kötötte, valójában puszta támasz, igazi vágyat azonban mások iránt érez, vagy amikor „A hitehagyott vagy Egy zavaros elme” címszereplője a kín, a gonosz szükségességének felismerése és az áttérés után új „istenét”, a fétist is elveszti.

Ám az irónia sem hiányzik az író eszköztárából. A „Jonas vagy a Mester dolgozik” főhőse tökéletesen elégedett sanyarú életével, mintha észre sem venné a tényt - talán szándékosan nem óhajt tudomást venni róla -, hogy élete teljes egészében az őt körülvevő személyek döntéseinek, hozzá való viszonyulásának függvénye. A tökéletes akaratmentesség efféle feltétlen elfogadásának kulcsa akár a szeretet is lehet, és mintha ennek a novellának, akárcsak a gyűjteményt záró „Eleven kő”-nek az üzenete, megfejtése is a szeretet lenne.

Nem szívesen mennék bele e helyt a középkortól fogva eleven via negativa, az önfeladást hirdető miszticizmus princípiumainak kifejtésébe - elég legyen annyi, hogy nem egy ponton találni hasonlóságot Camus e novelláskötetben kirajzolódó filozófiája és az éntől való megszabadulás kiteljesítő erejét hirdető hittételek között.

Ami a filozofikus töltet mellett - avagy, ha úgy vesszük, mindenekelőtt - széppé, valódi élménnyé avatja a szöveget, az a különösen az első és utolsó novellában tetten érhető plasztikusság: a hasonlatok és metaforák dúsan tenyésző szövete, a természetet szinte szemünk elé varázsló vizuális erő.

A camus-i történet hatása nem kis mértékben ennek a képiességnek, ennek a költőiségnek köszönhető. Habár depressziós napokra nem kifejezetten ajánlanám a kötetet, a csodásan fogalmazott mondatok, a mély, megragadó történetek még a mindennapok bosszúságai közt is némi felüdülést jelenthetnek, kevéske esztétikai gyönyörrel ellenpontozhatják a pénz utáni hajsza végtelen órái közti üres perceket.