Főkép

Ismét egy regény, amelyben az emberiség egyes tagjai úgy gondolják, büntetlenül eljátszhatják Isten szerepét. Úgy tűnik, még mindig vannak ideológiák, amelyekkel el lehet hallgattatni az emberi lelkiismeretet; érvek, amelyekkel csaknem bárkit meg lehet győzni arról, hogy szükségszerű a fajok genetikai átalakítása.

Szerencsére azért vannak olyanok is, akiket semmivel az égadta világon nem lehet eltántorítani attól, hogy ha már létrehoztunk valamit, ami tudományos szempontból előre mutat, azt a valamit, pláne ha egy emberi intelligenciával rendelkező élőlényről van szó, nem szabad bezárva tartani, és további kísérleteknek alávetni, hanem hagyni kell szabadon élni.

Kivéve persze abban az esetben, ha a genetikai kísérletek során olyan élőlény jön létre, amely megfelel ugyan az eredeti elképzeléseknek, ám létezése Isten elleni vétek. Kicsit olyan, mintha Dean R. Koontz korunk viszonyoknak megfelelően gondolta volna tovább Mary Shelley örökérvényű darabját, a Frankensteint, és egy kicsi belekeverte volna a teremtő és teremtménye viszonyát döbbenetes erővel bemutató Szárnyas fejvadászt is.

Persze ezért nem Koontz lenne, ha mindezek mellett nem játszana egy kicsikét az olvasók érzelmeivel. Ezen céljának legjobban az felel meg, ha a szereplőket lassan, fokozatosan mutatja be, és meséli bele a történetbe. Amely lehet egyrészt a genetikai kísérletek eredményeként létrejött két lény fogócskája, miközben őket kergeti az egész nemzetbiztonsági csapat; másrészt az eddig világtól elzártan élő nő, és az egykori Delta Osztagos férfi különös egymásra találása, miközben egy pszichopata lohol a nyomukban; de igazából össze is keverhetjük az első és a második lehetőséget, adhatunk hozzá egy kis alvilági meg természetfeletti eztmegazt, és máris kész a jó kis thriller, amúgy Dean R. Koontz módra.

Bár nagyon sokan azt mondják, hogy a szerző egyik legjobb könyve a Hideg tűz (1991), úgy gondolom, ennek a történetnek is ott a helye a legjobbak között. Mert minden megvan benne, amiért az ember szeretheti. Ráadásul mindenből annyi van benne, amennyi kell – sem több, sem kevesebb.

Ami sajnos nem mondható el minden Koontz könyvről. Főleg nem azokról, amik mostanában kerültek ki a kezei közül. A Virrasztók (1987) viszont még a legjobb hagyományokat követő, szórakoztató, mégis elgondolkodtató alkotás, amely garantáltan szerez olvasóinak pár kellemes órát.

A szerző életrajza