FőképMadonna új lemezével csupán kétségtelenné tette a hetvenes-nyolcvanas éveket idéző retró hangulat térnyerését, hiszen a mozivászontól kezdve az öltözködésen át számtalan helyen találkozhatunk ezzel a divatirányzattal. A teljes megértéshez azért nem árt, ha ismerjük a kiindulási alapot (amit tovább nehezít, hogy ugye az adott kor is régebbről merített), vagy ha erre nincs lehetőségünk, akkor legalább a kor fontosabb alkotásait, illetve a meghatározó személyiségeit. Az egyik ilyen, ha úgy tetszik „kulcsfigura” John Carpenter volt, akinek nevéhez számos, már akkor kultikussá vált film fűződik, bár később több, kifejezetten gyengére sikerült darabbal el is halványította hírnevét. Ez utóbbi borzasztóságok közül elég, ha csak a Menekülés Los Angelesből című szörnyedelemre gondolnunk, és azonnal érthetővé válik, miért tűnt úgy, kedvencünk elfelejtette, hogy kell jó mozit csinálni. Pedig aki olyan emlékezetes darabokra volt képes, mint a Halloween, a Menekülés New Yorkból, A dolog, a Csillagember, az minden bizonnyal sokat tud a hangulatkeltésről és a cselekményvezetésről. Erre a már-már zseniális képességre ékes példa 1976-ban forgatott akciómozija, A 13. rendőrörs ostroma.

Na ez az a film, amely köszönőviszonyban sincs a művészfilmekkel, nem kívánja közvetlen vagy bújtatott üzenettel zavarni a nézőt, hanem kizárólag szórakoztatni akar, mégpedig úgy, hogy az erotika és alpári humor helyett az akcióra, a cselekményre helyezi a hangsúlyt. Ebből a szempontból kimondottan őszinte alkotással van dolgunk, hiszen nem kapunk mást, csak amit a címből sejthetünk: életrajzi dráma helyett az említett épület, valamint a falakon belül és kívül tartózkodó személyek időben rövid tartamú, véletlenekkel tarkított találkozásának lehetünk vizuális szemtanúi. A résztvevők előélete lényegtelen, miként utóélete is rejtve marad előttünk, ráadásul ebbe a produkcióba egyetlen kommandós vagy más, különleges kiképzést kapott hadfi sem került be, így csaknem ugyanolyan hétköznapi (na jó, az elítélt rabok némileg kilógnak ebből a kategóriából) embereket látunk, mint mi vagyunk. Ezt az érzést csak tovább erősíti a szereplőválogatás, hiszen jószerint csupa ismeretlen, vagy legalábbis másodvonalbeli (mindenesetre a hazai néző számára ismeretlen) színész játszik a filmben.

Ami mégis messze a B és C kategóriájú alkotások fölé emeli a filmet, az nem más, mint a rendező feszültségteremtő képessége. Kevés szereplővel, viszonylag zárt térben, értelmes párbeszédek felhasználásával úgy sorjáznak a jelenetek, hogy szinte folyamatosan ott motoszkál a nézőben az a megfoghatatlan borzongás. Az érzés, mely szerint valaminek történnie kell, a békés végkifejlet kizárt, elvégre a felfegyverzett utcai banda vérbosszúja és a gyanútlan polgárok (valamint tájékozatlan rendőrök) találkozása csak erőszakos úton kerülhet újra nyugalmi állapotba. Ezt a feszültséget hangsúlyozza a film zenéje is, amely a rendező elektronikus stílusának egyik korai darabja, ám a kezdetlegessége ellenére nagyon hatásos. Gyakran csak akkor vesszük észre, hogy szólt a zene, amikor a hirtelen beállt csendben feltűnik a hiánya.

Az időközben eltelt harminc év mit sem csorbít a film élvezhetőségén, legfeljebb a frizurák, a civilek ruhái és a mára antiknak számító autók láttán csóválhatjuk a fejünket. Az izgalom és a feszültség azonban máig megmaradt. Érdekességképpen megemlítem, hogy 2005-ben elkészítették a film újrafeldolgozását, ami azonban nem éri el az eredeti alkotás színvonalát.

A magyar DVD-kiadás extrái:
Nyelvválasztás

A magyar DVD-kiadás technikai adatai:
Hang: magyar (DD 2.0), angol (DD 2.0)
Felirat: magyar
Kép: 2,35:1 (16:9)