Max Allan Collins: CSI – Hideglelés

Eddigi írásiamban csak a sorozatról (történet, szereplők) beszéltem, de soha nem került szóba, kinek is köszönhetik a rajongók (többek között én is) azt, hogy nem csupán a tévében láthatják, de magukkal is vihetik kedvenc helyszínelőiket. Nos, ez az ember nem más, mint az 1948-ban született író, rendező, producer: Max Allan Collins. Ő írta a Sam Mendes által rendezett A kárhozat útja (Road To Perdition) című film forgatókönyve alapjául szolgáló képes regényt; ő írta és rendezte a Mommy és a Mommy II: Mommys Day című filmeket; de ő írta a Rick Avery és William Lustig által rendezett Gyilkosságszakértő (The Expert) című tévéfilm forgatókönyvét is. Többek között. Ám az önálló alkotások ellenére is inkább bértollnoknak mondanám, és nem a szó pejoratív értelmében. Hiszen amit csinál, jól csinálja. Csak nem saját kútfőből. Ennyi. Sem több, sem kevesebb.

De térjük vissza a Las Vegas-i Kriminalisztikai Hivatal elhivatott csapatához, akik a Hideglelés című részben két teljesen különböző helyszínen, egészen más körülmények között igyekeznek megoldani az élet által feladott rejtvényeket. Gil és Sara szakadó hóban, emberpróbáló viharban, megfelelő felszerelés nélkül, a külvilágtól elzárva próbálja meg kideríteni, kinek állhatott útjában az a férfi, akit előbb lelőttek, majd felgyújtottak az erdőben. Eközben Las Vegasban Warrick, Nick és Catherine mindent elkövetnek, hogy megtalálják azt, aki a Mead-tó melletti erdőben szabadult meg egy mélyhűtött női holttesttől.

Grissomot még az sem képes kibillenti az egyensúlyából, hogy számára ismeretlen terepen, megfelelő felszerelés nélkül, a világtól elzárva kell dolgoznia. Hiszen ő vérbeli tudós, aki egy forró serpenyő, némi pillanatragasztó, egy vállfa és egy szemetesvödör felhasználásával is képes ujjlenyomatot venni. Persze neki is van mit tanulnia, hiszen ez nem az ő terepe, ezért csillogó szemmel figyeli, kanadai kollégájuk hogyan készít lenyomatot a hóban talált cipőnyomokról, mégpedig egy kevés festék és olvasztott kén segítségével.

Kicsit olyan ez, mintha a huszonegyedik és a tizenkilencedik század technikája keveredne. Legalábbis Grissom esetében. És ez jó, mert végre van valaki, aki nem csak a fejlett technikára támaszkodva képes megoldani egy rejtélyt, hanem a rendelkezésére álló, látszólag össze nem illő tárgyak, és a tiszta logika alkalmazásával. Mindezt a maga ártatlan, világra rácsodálkozó módján. Már amennyire persze egy sokat látott helyszínelő ártatlan lehet. Bár egy tudós… Persze a többiek is hozzák a saját formájukat, de Grissom alakítása most valahogy elnyomja a többieket. Bár Sara nélkül valószínűleg nehezebb dolga lett volna. A különleges körülmények pedig a legjobbat hozták ki belőle.

Mondjuk Warrick, Nick és Catherine is tették a dolgukat, és ennek eredményeképpen egy hidegvérű gyilkossal ismét kevesebb sétál szabadon, de ez valahogy most nem kap akkora hangsúlyt, mint általában. Pedig mindkét esetben a féltékenységgel és csalódottsággal kevert szerelemféltés volt az indíték. Hiába no, a zöld szemű szörnyeteg soha nem alszik. És nem válogat a módszerekben sem.