Bret Easton Ellis: Holdpark
Írta: Makai Péter Kristóf | 2006. 01. 10.
A Glamoráma kapcsán írott dolgaimat átolvasva kénytelen-kelletlen döbbentem rá, hogy amit leírtam, mind igaz, egy kivétellel: Bret Easton Ellis legremekebb műve immáron nem a Glamoráma, hanem a Holdpark.
Elvégre miről is szól Bret Easton Ellis legújabb könyve? Hát Bret Easton Ellisről, ki másról? Kötetét a kezdetekkel (értsd: az összes addigi regényének kezdetével), majd egy hosszú önvallomással kezdi, melyben saját életét teregeti ki az olvasó számára: drogok, gyógyszerek, meggondolatlan kapcsolatok, az apjához fűződő, gyűlölködő viszony – egy ezer darabra tört világ, mely fölött az írónak nincs uralma. Aztán snitt, majd egy kertvárosi világban találjuk magunkat Brettel, egy október 30-ai csütörtökön, családja körében. Hogy is van ez? Az Amerikai Psycho szerzője gyerekekkel, feleséggel, meg egy golden retrieverrel?
Igen, furcsán tudathasadásos állapotról van itt szó. Tudniillik ez az Ellis nem is az az Ellis, mégis „nyakig benne van”, csak hát a nyakon felül van a lényeg, nem igaz? A könyv írója ugyan siet leszögezni, hogy a könyvben leírt minden esemény megtörtént, úgy, ahogy az meg van írva, de ha ugyanebben a szövegben az olvasó olyan kijelentésekkel találkozik, mint hogy „egy regénynek álomnak kellene lennie”, akkor bizony legalább egy pillanatra elgondolkodik azon, hogy ezeken a lapokon most mi is igazából a valóság. Ellist, mint írót azonban már nem ez a probléma foglalkoztatja igazán.
Ellis, a regényhős életének delén válságba került, házassága nem is zátonyra, hanem egy egész korallszigetre futott, gyerekei Klonopinon és más nyugtatókon élnek, csakúgy, mint szüleik, a családban az egyedüli valamire való összetartó erő a közös élettér, a ház.
Csakhogy ez a ház is problémás: mialatt a Halloween-partin feltűnik a yuppie sorozatgyilkos, Patrick Bateman, addig a bútorok átrendeződnek, az ajándéknak szánt Terbi madár életre kel, Bret halott apjáéhoz hasonló Mercedes tűnik fel a parkolóban, hajnali kettő-negyvenkor titokzatos e-mailek érkeznek, fiatal fiúk tűnnek sorra el, valaki az Amerikai Psycho mintájára gyilkol. Bret családja veszélyben van, és csak ő mentheti meg őket.
A misztikus események ördögűzésbe torkollanak, és talán ezt a regényt is ekképp kellene értelmezni, ahogy az író is szorgalmazza. Ebben az elbeszélésben Ellis összefogja mindazt, amit idáig írt, és az eddigi szövegtestbe magát is beleszövi – jobban, mint eddig bármikor. Az egykori X-generációs enfant terrible hamleti, kizökkent világban él, melyet csak maga tud helyrehozni, kapálóddzék ellene bárhogyan is.
Ellis érésére persze nem csak a Shakespeare-fonal kihasználása, vagy a transzcendenciájával és horror-motívumaival Stephen Kingnek fejet hajtó alapötlet a bizonyíték. Bár már karrierje kezdetén is kiderült moralista volta, mely vonása egyre erősödött pályafutása során, de a Holdparkban ér el eddigi tetőpontjára. A házon belüli tessék-lássék életet, a funkcióját vesztett, széthulló családot ábrázolva tesz kísérletet arra, hogy a gúzsba kötő láncokat szétszakítsa, és az emberség kötelékeit újracsomózza.
Figyelgetve a létkáoszban vergődő író/ember próbálkozásait, hogy ebből a Nirvána helyetti mocsárból valami várat építsen (habár, ahogy a mondás tartja, sárból nem lehet várat építeni) talán önkéntelenül is önreflexióra ösztönzi az olvasót. Vajon mit tenne ő, ha kapna még egy esélyt?
Mert erről a második esélyről van szó, amit a huszadik század embere kapott 2000 decemberének végén. Mert erről szól, vagy erről kéne szólnia ennek a száz évnek, hogy a pusztulás szélére jutott emberiség begyógyítsa sebeit. Ellis regénye ezért akár cselekvésre buzdító alkotásként is felfogható: a hatalmas, rémisztő ördögök kiűzésére képes, a félelem és reszketés kultúrájának tabletta nélküli, magába tekintéssel gyógyító, teremtő erőit újra felismerő emberiség megalakulásának lehetőségét kifejező irodalmi alkotás.