Főkép

Valami történik Skandináviában. Még ha bűzlene, rendben van, de történik. Méghozzá komoly dolgok. Most például az, hogy a jelek szerint egy újabb énekesnő lép ki a félismeretlenség homályából: a lassan negyven éves norvég Silje Nergaard.

Bevallom, amikor először hallottam Nightwatch című lemezét, egy különleges, vékony hangú kedves énekesnőként könyveltem el (amiben nagy szerepet játszott a „Dream a Little Dream of Me” című dal zabálnivaló olvasata), de a Port of Call már árnyalt ezen a képen, éppen ezért vártam nagy izgalommal a kölni koncert felvételét. Megérte.

A koncert meglehetősen szokatlanul indul, és úgy is folytatódik. Nem azt vártam, hogy valami hihetetlen tempóval és energiával csap bele a koncertbe, mégis meglepett az az intim hangulat, az a lassú kezdés, amivel köszöntötte az egyébiránt roppant értő közönséget. A csendes, meghitt hangulatú nóták után David Bowie „This Is Not America” című dala következett, ami teljesen más megvilágításba helyezte az énekes egyik legjobb szerzeményét. Silje nem is nagyon teremtett kontaktust a közönséggel, de amikor a „Tell Me Where You’re Going” következett, kiült az arcára az a különös mosoly, aminek senki nem tud ellenállni.

És ez volt az a nóta, amikor az őt kísérő banda is eleresztette magát. De még hogyan! Tord Gustavsen zongorista olyan hihetetlen energiával és képzelőerővel vezette az improvizációt, hogy az egészen hihetetlen. És itt egy pillanatra le is kell ragadnom Gustavsennél, meg a többieknél. Gustavsen a dobossal (Jarle Vespestad) és a bőgőssel (Harald Johnsen) már jó ideje együtt játszik, és eddig már két lemezt is készítettek. Valószínűleg ennek köszönhető az a páratlan összhang, ami a játékukat jellemzi.

Ezt követte az új album, a Be Still My Heart címadó dala, majd jött a „Take a Long Long Walk”, Silje szintén ellenállhatatlan szerzeménye. Végezetül lenyomtak még három ráadást, én meg azt kívántam, bárcsak lenne még több. Nem is tudom, mi okozta a nagyobb örömöt: Silje páratlan éneke, vagy a koncert magával ragadó közelsége. Silje hangja ugyanis roppant becsapós. Az ember azt hinné, vékony, nincs tere, nincs teste, csak édes és kedves.
De nem. Az énekesnő ugyanis páratlan intelligenciával és technikai tudással rendelkezik. Gyönyörű magasságai vannak, elképesztően tiszta, gyönyörűen kezeli a félhangos ugrásokat és hajlításokat, és olyan magabiztosan talál vissza egy improvizáció után a helyére, hogy csak kikerekedett szemekkel néztem.

És hallgattam tágra nyílt füllel. Ő maga soha nem mondja, hogy jazzt játszanak, inkább a pop skatulyájába igyekszik begyömöszölni magát. Valóban, saját dalai akár popdalok is lehetnének, ha nem egy jazzénekesnő és egy profi jazzbanda kísérné. Silje titka nem is a műfaji besorolásban rejlik, hanem abban, ahogy a zenéhez és a hallgatóhoz viszonyul. A DVD-n található interjú rögtön azzal kezdőik, hogy elmondja: a zenéje nem lerohanni akarja a hallgatót, hanem egy olyan intim kapcsolatot akar vele teremteni, amiben a hallgató képes figyelni a saját gondolataira.

És ha innét nézzük, édesmindegy, jazzt játszik-e vagy popot. Zenéje valóban nem rohanja le az embert, hanem teret enged a hallgatónak. Nem tolakszik az előtérbe, hanem csendes nyugalmával magába szippantja úgy, hogy a hallgató örül ennek az intimitásnak. Ugyanakkor botorság lenne azt mondani rá, hogy háttérzene. Dehogyis: Silje muzsikája okos, szellemes, gyengéd, öröm hallgatni akár háttérként is, de ha odafigyelünk, akkor olyan remek, jól felépített és kitalált harmóniákat találunk, amelyek többszöri, célzott meghallgatás után is okoznak meglepetéseket. Mindehhez párosul az énekesnő szép, tiszta hangja, egy kiváló kísérőcsapat, meg egy rakás fantasztikus nóta.

Valami történik Skandináviában. A norvég Silje Nergaard ezzel a koncerttel méltán foglalja el a helyét a svéd Viktoria Tolstoy, Rigmór Gustaffson és Helén Eriksen mellett. Ők azok, akik mindennél jobban példázzák: van élet a mainstream jazzen kívül. Hogy Diana Krall ennek a műfajnak valóban egyeduralkodója, de ez nem jelenti azt, hogy rajta kívül nincs élet.

Siljére és a többiekre nagyon oda kell, és érdemes figyelni, mert túl azon, hogy kiváló muzsikusok és énekesnők, nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a vokális jazz új értelmet nyerjen.

Végezetül pár szó magáról a DVD-ről. Egy kiadványnak ilyennek kell lennie, pont. A dalok természetesen magukban is elérhetők, a koncert Dolby Surround és 5.1-es verzióban is hallgatható, az extrák között ott van két régebbi és egy vadonatúj klip. Ez utóbbi egy duett a nagyszerű Al Jarreau-val. Aztán vannak képek, komplett lista a közreműködőkről, a dalokról, plusz egy majdnem negyven perces interjú az énekesnővel.

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Borrowing moons
2. How am I supposed to see the stars
3. If You Love Somebody Set Them Free
4. This Is Not America
5. Keep On Backing Losers
6. The Waltz
7. Tell Me Where You`re Going
8. Dance me love
9. Be Still My Heart
10. Take a long long walk
11. Lullaby To Erle
12. Japanese Blue
13. En og En

Kapcsolódó írások:

Viktoria Tolstoy: My Swedish Heart
Diana Krall: Christmas Songs