FőképA mai olvasónak sokszor igencsak nehéz végigküzdenie magát a régi írásműveken, aminek egyik oka - a nem egyszer aktualitását vesztett témákon kívül - maga a nyelvezet nehézkessége.
A barokk dagályossága, végeláthatatlan körmondatai, a szentimentalizmus suta érzelgőssége, a romantika túlzott választékossága, és esetenként szájbarágós didaktikussága gyakorta akadályozza a szövegbe kódolt üzenet értelmezését.
Nem csoda hát, hogy a huszonegyedik század tizenévesei legtöbbször rövidített változatban ismerik meg a kötelező olvasmányokat, s ekképp önkéntesen lemondanak a tényleges szöveg élvezetéről.

Pedig a felvilágosodás korának művei, amilyen Voltaire legismertebb műve, a Candide is, nem mindennapi élvezetekkel kecsegtetik a merészebbeket. A nyelvezet letisztult, a szöveg logikusan felépített, viszonylagosan rövid mondatokból áll, a leírások, elbeszélő részek és párbeszédek rendkívüli mesterségbeli tudást tükröző arányérzékkel váltakoznak egymással, a történet épp ezért mindig jól követhető és szórakoztató.

E kurta tanregény cselekményét vezérlő paradigmaként a kereséssel egybekötött utazás toposzát választotta a francia író, ezen belül is a lovagregények elsődleges motívumát: a választottjától társadalmi elvárások miatt elválasztott hősszerelmes viszontagságos vándorlásait.
A beszélő nevek azonban nyomban gyanút keltenek, és leleplezik a történet mögöttes, allegorikus jelentésrétegét. A gyógyíthatatlan optimista, Pangloss neve magyarul „minden nyelv”-et jelent, és így a tudós jelképes figurájának tekinthető. Jelleme alig változik a cselekmény folyamán - jellegzetes lapos szereplő, melynek jelenléte eleve kihangsúlyozza a mű szatirikus jellegét.

Kunigunda nevének jelentése talán még érdekesebb, hiszen magyarra fordítva „klánok közötti csatározás”-t jelent, a történetben pedig ő minden viszálykodás eredeztetője, Candide (a „jámbor”) ugyanis kizárólag alacsonyabb származása miatt nem választhatja mátkájául a szépség és nőiesség megtestesítőét, és az ő ostromlásáért űzetik el a bárói kastélyából, hogy kezdetét vegye a regény egyetlen változni képes, vagyis plasztikus szereplőjének kalandos és embert próbáló világ körüli útja.

A cselekményszövés egészen egyszerű; az epizódok a tizennyolcadik század borzalmainak - a földrengés, az Inkvizíció, a jezsuitizmus, a kalózkodás, a gályarabság, a háború, a szultáni önkényuralom, a betegség és még sok más korabeli borzalom - változatos tablóját tárják elénk.
Maga a mű Gottfried Leibnitz filozófiájának maró gúnnyal megírt szatírája, mely a megtapasztalás módszerével mintegy dekonstruálja a földi létet, vagyis „minden világok legjobbikát”.

A humoros megközelítésnek köszönhetően azonban még a nyíltan tanító szándékú „üzenet” is fenntartások nélkül megemészthető. Miután Candide rádöbben, hogy az evilági vagyon, hatalom és szépség múlandó, arra a következtetésre jut, hogy kizárólag a dolgos élettel küzdheti le a lét három rákfenéjét: az unalmat, a bűnt és a szükséget.
Mi több, belátásának köszönhetően még a megrútult Kunigundával is frigyre lép, noha a sokat megélt hölgy már régen nem az a tündökletes szépség, akiért egykor oly sok megpróbáltatást elviselt.

A végkifejlet éles ellentétben áll a cselekmény derekán megismert, ideális-idealizált világgal, a mesés Eldorádóval, ahol nem ismerik a bűnt, a gazdagság adott, és ezért mellékesként kezelt tény. Ám amint bárki elhagyja ezt a tökéletes birodalmat, gazdagsága elvész, az élet hatványozott kegyetlenséggel szembesíti őt a realitásokkal.

Mindmáig friss, szórakoztatóan elgondolkoztató regény tehát a Candide – azon ritka könyvek egyike, melyeknek elolvasása még a kötelező olvasmányoktól ódzkodóknak sem okozhat különösebb nehézséget, felnőtteknek pedig kimondottan felüdítő élmény.