Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek

A Corvina Kiadó Faktum sorozatában megjelent kötet a Bécsben született, Dachaut és Buchenwaldot megjárt zsidó menekült, az 1939-ben az Egyesült Államokba emigrált (ahol a Chicagói Egyetem professzora, illetve a Sonia Sankman Orthogenetikus Iskola alapítója volt, ahol a lelki sérült és súlyos érzelmi zavarokkal küzdő és autista gyermekek nevelésével foglalkozott) Bruno Bettelheim (1903-1990) klasszikussá vált munkája a mesék pszichológiai jelentőségével, gyerekekre gyakorolt hatásával foglalkozik.

A mese - mint minden műalkotás - sokrétű, gazdag, mély értelmű, ezért jelentésrétegei csak alapos vizsgálódás után, és akkor is csak lassan, fokozatosan tárulnak fel. Főleg, ha figyelembe vesszük azt a tényt is, hogy a mese valójában a szimbólumok nyelvén szól a befogadó tudattalan világához, tehát világa semmilyen formában nem tekinthető racionálisnak.

Hiszen a mese világa mágikus, amelyben csodák, vagy legalábbis csodálatos dolgok történnek; ahol a tárgyaknak, növényeknek és állatoknak tudatuk, lelkük van; ahol minden folyamat, még a halál is visszafordítható. És mint ilyen, tökéletesen otthonos a mágikus gondolkodás szintjén álló gyermek számára, akiben erős szorongást és szélsőséges indulatokat keltenek saját kaotikus gondolatai, érzései és bizonytalansága, mellyel nem tud mit kezdeni, feloldásukhoz külső, de nem a felnőttek, hanem a mesék világából érkező segítségre van szüksége.

Ami nem azt jelenti, hogy habos-rózsaszín meséket szeretne olvasni, hanem olyanokat, amelyek mintha saját lelkének leképezései lennének, féktelenségükben, kegyetlenségükben és vadságukban megnyugtatóan hatnak rá, mert igazolják számára, hogy szélsőséges érzéseivel nincs egyedül. Hiszen a mesék (legalábbis Bettelheim szerint) mindig az élet nagy kérdéseivel foglalkoznak, persze szimbolikus formában, tehát végső soron segítenek az érett, kiegyensúlyozott, ép személyiség kialakulásában.

Bettelheim hangsúlyozza, mennyire fontos és hasznos a gyerek számára, ha a meséket élőszóban, lehetőleg a szüleitől hallhatja, és lehetőség szerint annyiszor, ahányszor csak igényli, hiszen a történetek csak és kizárólag így tudnak valódi kapcsolatba lépni a gyermek tudattalanjával, hogy aztán ott kifejtsék jótékony hatásukat.

Bár többen kétségbe vonják a szerző hozzáértését, mi több, egyenesen azt állítják, hogy beteges és kóros hazudozó volt, aki nem sokban különbözött fiatal betegeitől (Richard Pollack: Az igazi Bruno Bettelheim), az számomra, laikus leendő szülő számára kétségtelen, hogy szavai rendkívül tanulságosak és elgondolkodtatóak. Azt pedig már mindenki (legyen akár szülő, pedagógus, irodalmár vagy népmesekutató) döntse el saját maga, hogy mennyit hisz, vagy fogad el az olvasottakból, és persze mennyit használ fel belőlük a gyakorlatban. Gondolatébresztőnek mindenesetre ideális, bár nem éppen könnyű olvasmány.