Főkép

Ők az éjszaka hadserege! – szólt a korabeli reklámszöveg. Ami tulajdonképpen igaz, bár ne gondoljon senki holmi zombijárta vérfürdőre, itt gyakorlatilag nagystúdiós bandafilmről van szó. Aki megnézi, az számot vethet, mennyit is változott a világ az 1961-es West Side Story óta. Sokat, nagyon sokat – és nem lett jobb. Legalábbis ez a következtetés adódik Walter Hill méltatlanul elfelejtett (véleményem szerint kultikus) mozijának megtekintése után.

Ugyan miért lenne kultikus – kérdezheti bármely B (C, D, E, stb.) filmek dömpingjében vergődő filmrajongó. A válasz egyszerű: A Harcosok nagystúdiós költségvetésének köszönhetően (6 millió dollár) nem csupán technikailag „A” kategóriás alkotás, hanem mesteremberek és tehetséges ifjak közös műve, ahol a forgatókönyvtől kezdve minden a helyén van. Ráadásul időtálló, évek, évtizedek múltán sem koptak meg jelenetei, ásítozás helyett izgalommal követhetjük a címszereplő csoport hazaútját a setét nagyvároson keresztül.

Walter Hill harmadik rendezésében (köszönhetően a jól sikerült bemutatkozásának, amiben James Coburn és Charles Bronson játszotta a főszerepet), kényes témához nyúlt, a bandák már akkor sem számítottak szalonképesnek Hollywoodban. Hillt szerencsére ez nem befolyásolta, így a klasszikus görög alapokra építkezve (Anabasis) vászonra vitte a kilenc harcos viszontagságos menekülését, nyomukban az éjszaka hadseregével, vagyis a város összes bandájával.

Hatalmas ötlet – nem csoda, ha korábban nem nagyon láthattunk effélét (mert bár bandafilm már korábban is készült, de olyan, amiben másfél órás kergetőzés lenne, nos ilyenről nem tudok). Erre a kiváló alapra Hill meg sem próbál valamiféle erkölcsi mondanivalót ráönteni (egyetlen apró jelenetet leszámítva, amikor Swan az általa elképzelt élet értelméről beszél Mercynek, aki kapásból szembeállítja a saját életfilozófiáját, s persze a kettő egyáltalán nem egyezik).

A film pusztán dokumentálja a Coney Islandról érkezett banda föld feletti és föld alatti bolyongását, miközben változatos felállású bandák próbálják megakadályozni a továbbjutásukat (és már el is árultam MINDEN lényeges momentumot a történetről). A Baseball Fúriák (kedvenceim), az Árvák, a Turnbull A.C. és természetesen a Gramercy Riff csoport kellőképpen látványosan mutatnak a vásznon, és módszereik változatossága szinten tartja a feszültséget.

Az operatőr (valamint a zeneszerző) méltó társa a rendezőnek, az időközben eltelt több mint negyedszázad ellenére nincs olyan érzésem, mint mondjuk A csillagok háborúja láttán, ami nem csupán a trükkfelvételek hiányára vezethető vissza, hanem annak a szemmel láthatóan tudatos képi megvalósításnak az érdeme, ami különösen a verekedéseknél látványos. A vágások ritmusa mondhatni követi a zenét (vagy fordítva, tulajdonképpen mindegy), fokozva a hatást. Utólag belegondolva állandó a mozgás, nincsenek állóképek, valami mindig történik a vásznon. Amikor hőseink látszólag pihennek, a metrószerelvény akkor is száguld velük, így a pörgés érzése állandó.

Ez a DVD kiadás feliratos – szerencsére. Nem tudom elképzelni, miként szólalna meg az éjszakai rádió bemondónője, vagy hogyan hangzana Luther (David Patrick Kelly) üres üvegekkel kísért vernyákolása (nem tudok jobb hasonlatot erre a szándékoltan idegesítő produkcióra) magyarul. De ugyanúgy elképzelhetetlen a Riff tagok csoportos üvöltése, és Cyrus (Roger Hill) szónoklata.

Mindent összevetve olyan filmről beszélhetünk, amit időről-időre muszáj megnézni, és bár nem rendelkezik akkora rajongótáborral, mint a Rocky Horror Picture Show, azért ott a helye a kultikus alkotások között.

Befejezésként megtekintésre ajánlom a stáb egy részével forgatott 1984-es Streets of Fire (magyarul: Ha eljönnek a bomberek) című filmet. Az legalább ennyire jól sikerült, és talán az utolsó, igazán emlékezetes műve Walter Hillnek.

DVD extrák:
Filmelőzetes