Részlet Tich Nath Hanh: A béke érintése című könyvéből

Első fejezet

Az élet csodája

Fiatal szerzetes koromban Vietnamban minden falusi templomnak volt egy nagy harangja, mint amilyen az európai vagy az amerikai keresztény templomokban is található. Ahányszor megkondították ezt a harangot, a falusiak abbahagyták, amivel éppen foglalkoztak, és néhány percig teljes figyelmüket a légzésükre összpontosították. Szilvafalván1, abban a közösségben, ahol Franciaországban élek, ugyanezt tesszük. Ahányszor csak meghalljuk a harang hangját, visszavonulunk önmagunkba, és élvezzük, ahogyan lélegzünk. Belégzéskor azt mondjuk magunkban: „Figyelem, figyelem!” Kilégzéskor pedig így folytatjuk: „Ez a csodálatos hang visszavezet igazi otthonomba.”
A jelen az igazi otthonunk. Valódi csoda a pillanatban élni. Nem az a csoda, ha a vízen jár valaki. Csoda a zöldellő földön járni a jelen pillanatban, és kiélvezni a most megnyilvánuló békét és szépséget. A béke ott van köröttünk, ott van mindenütt – a világban és a természetben –, és ott van bennünk is, a testünkben és a lelkünkben egyaránt. Ha megtanuljuk megérinteni ezt a békét, meggyógyít és átalakít minket. Ez nem hit kérdése, hanem gyakorlás dolga. Mindössze módot kell találnunk arra, hogy testünket és szellemünket visszatereljük a jelenhez, hogy megérinthessük azt, ami frissítő, gyógyító és rendkívüli.
Tavaly New Yorkban járva taxival utaztam, és észrevettem, hogy a sofőröm boldogtalan. Nem a jelen pillanatban járt. Nem volt benne sem béke, sem öröm, sem képesség arra, hogy igazán éljen, miközben a munkáját végzi, és ez a vezetési stílusán is meglátszott. Sokan vannak így. Rohannak, de nem válnak eggyé azzal, amit tesznek, mert nincs bennük béke. A testük jelen van, de az agyuk máshol jár – a múltban vagy a jövőben –, harag, kudarc, remény és álom irányítja őket. Olyanok, akár a kísértetek: nem élnek igazán. Még az is elkerüli a figyelmüket, ha gyönyörű gyermekük odalép hozzájuk, és rájuk mosolyog. Hát nem kár?
Albert Camus Az idegenben egy halálraítéltről ír, akit néhány napon belül kivégeznek. A férfi egyedül van a cellájában, de az ablakon át megpillantja a kék ég egy darabkáját, és hirtelen mélyen megérinti az élet, elmerül a jelen pillanatban. Megfogadja, hogy hátralévő napjait teljes figyelemmel tölti, tökéletesen átélve és kiélvezve minden percet, és úgy is tesz. Három órával a kivégzése előtt egy pap látogatja meg, hogy meggyóntassa, és feladja rá az utolsó kenetet, de ő egyedül akar maradni. Mindent elkövet, hogy távozásra bírja a papot, és amikor végül sikerrel jár, arra gondol, hogy a pap úgy él, mintha máris halott volna. Rájön, hogy az, aki őt próbálja megmenteni, kevésbé él, mint ő, aki a kivégzésére vár.
Hányan vannak olyanok, akik nem élnek igazán, mert nem képesek megérinteni a jelen pillanatot! Olyanok, akár a halottak, ahogy Camus mondja.
Szeretnék megtanítani néhány egyszerű gyakorlatot, amelyek segítségével testünk és elménk újra egyesülhet, és összekapcsolódhatunk az élettel a jelen pillanatban. Az első a tudatos légzés technikája, amelyet az emberek már több mint háromezer éve ismernek. Belégzés közben tudatában vagyunk annak, hogy belélegzünk, és kilégzéskor tudatában vagyunk annak, hogy kilélegzünk. Miközben ezt tesszük, a boldogság számtalan elemét figyelhetjük meg magunkban és magunk körül. Igazán élvezetes, amikor légzésünkre összpontosítunk, és arra, hogy élünk.
Az élet csak a jelen pillanatban élhető. Talán ünnepnapot is lehetne szentelni ennek a ténynek. Olyan sok fontos dolgot megünneplünk: a karácsonyt, az újévet, az anyák napját, sőt már létezik a Föld napja is. Miért is ne ünnepelhetnénk egy egész napon át azt, hogy boldogan élünk a jelen pillanatban? Legszívesebben a mai nap napjának nyilvánítanám a mai napot, amelyet annak szentelhetnénk, hogy kapcsolatba kerülünk a földdel, az égbolttal, összekapcsolódunk a fákkal és a pillanatban megnyilvánuló békével.
Tíz évvel ezelőtt három szép, himalájai cédrust ültettem remetelakom mellé, és most valahányszor elmegyek mellettük, meghajolok előttük, arcomat kérgükhöz érintem, és megölelem őket. Teljes figyelmemmel lélegzem be és ki, felnézek a fák ágaira, gyönyörű leveleikre. Sok békét és energiát merítek ölelésükből. A fa érintése nekünk és a fának egyaránt gyönyörűség. A fák szépek, pihentetők és megbízhatók. Egy fa soha nem utasít vissza, ha át akarjuk ölelni. A fákra számíthatunk. Tanítványaimat is erre oktatom.
Szilvafalván van egy gyönyörű, nagy hársfa, amely nyaranta több száz embernek ad árnyékot és örömet. Néhány évvel ezelőtt egy nagy vihar sok ágát letörte, majdnem elpusztult. Szinte sírtam, amikor megpillantottam. Éreztem, hogy meg kell érintenem, de ez most nem nyújtott örömet. Láttam, hogy a fa szenved, és elhatároztam, hogy megmentem. Szerencsére Scott Mayer barátom a fák doktora, aki olyan jól gondozta a megtépázott hársfát, hogy most már szebb és erősebb, mint valaha. Szilvafalva nem lenne ugyanaz nélküle. Valahányszor csak módomban áll, megérintem a kérgét, és magamba szívom a béke érzését.
Megérinthetjük magunkat és másokat is, tele együttérzéssel, ugyanúgy, ahogyan a fákat. Ha szöget próbálunk beverni egy deszkába, előfordul, hogy a szög feje helyett az ujjunkra csapunk. Ilyenkor azonnal ledobjuk a kalapácsot, és a sérült ujjunkkal foglalkozunk. Mindent megteszünk, ami tőlünk telik, hogy segítsünk rajta. Ha kell, bekötözzük, szánalmat és törődést sugárzunk felé. Nemcsak orvosra és ápolónőre van szükségünk ahhoz, hogy sebünk gyorsan begyógyuljon, hanem együttérzésre és örömre is. Ha valami fáj, csodálatos gyógyhatással van rá, ha együttérzéssel telve megérintjük. Még akkor is, ha a fájdalom bennünk van – a májunkban, a szívünkben vagy a tüdőnkben –, megérinthetjük azt a figyelmünkkel.
Hányszor megérintette már a jobb kezünk a balt! De talán nem együttérzéssel. Gyakoroljuk együtt! Szívjuk be és fújjuk ki a levegőt háromszor, érintsük meg jobb kezünkkel a balt, és ugyanakkor érintsük meg a szeretetünkkel is. Ugye, érezzük, hogy miközben a bal kezünk vigaszt és szeretetet kap, a jobb kéz is vigaszhoz és szeretethez jut? Nemcsak egyedül, hanem másokkal közösen is végezhetjük ezt a gyakorlatot. Ha látjuk, hogy valaki szenved, szánalommal telve érintsük meg. Ő szeretetet és vigaszt kap tőlünk, mi pedig tőle. Ugyanezt tehetjük akkor is, amikor mi magunk szenvedünk. Az érintés mindenkinek áldás.
Az a legjobb, ha teljes összpontosítással érintünk meg valakit. Jól tudjuk, hogy figyelem nélkül is lehet érinteni. Amikor reggel megmossuk az arcunkat, talán megérintjük a szemünket, de anélkül, hogy ennek tudatában lennénk. Talán egészen más dolgok járnak közben az agyunkban. De ha teljes figyelmünkkel az arcmosásra koncentrálunk, tudva, hogy a szemünk azért van, hogy lássunk, és hogy a víz távoli forrásból ered, s azért vezették ide, hogy mi arcot moshassunk benne, sokkal elmélyültebb lesz a mosakodásunk is. Amikor megérintjük a szemünket, azt mondhatjuk magunkban: „Belégzéskor tudatosítom magamban a szemem létezését. Kilégzéskor rámosolygok.” Szemünk pedig ettől felfrissül, gyógyul, szolgálatunkra áll.
Oly sok figyelmet fordítunk mindenre, ami rossz. Miért nem törődünk inkább azzal, ami csodálatos, pihentető? Ritkán szakítunk időt arra, hogy igazán méltányoljuk a szemünket. Amikor kezünkkel és teljes figyelmünkkel megérintjük a két szemünket, rájövünk, hogy értékes gyöngyszemek, nagyon is fontosak ahhoz, hogy boldogok legyünk. Azok, akik elveszítették a szemük világát, a mennyországban éreznék magukat, ha még egyszer láthatnának. Nekünk csak ki kell nyitnunk a szemünket, és máris formákat, színeket látunk: kék eget, hegyeket, fákat, felhőket, folyókat, gyermekeket és pillangókat. Pusztán attól hihetetlenül boldogok lehetünk, ha csak ülünk, és élvezzük a formákat és a színeket. A látás csoda, boldogságunk forrása, mégis többnyire természetesnek vesszük. Egyáltalán nem úgy viselkedünk, mintha a mennyországban lennénk. Ha azt gyakoroljuk, hogy belégzéskor tudatosítjuk szemünk létezését, és kilégzéskor rámosolygunk, valódi békével és örömmel teremtünk kapcsolatot.
Ugyanezt megtehetjük a szívünkkel is: „Belégzéskor tudatosítom magamban a szívem létezését. Kilégzéskor rámosolygok.” Ha egy kis ideig gyakoroljuk ezt, rádöbbenünk, milyen kemény munkát végez a szívünk éjjel-nappal, hosszú éveken át, hogy életben tartson. Minden egyes nap rengeteg vért pumpál, szünet nélkül. Még álmunkban is dolgozik, hogy békét és jó közérzetet teremtsen. Szívünk a béke és az öröm egyik forrása, mégsem vagyunk neki elég hálásak. Csak azokat a dolgokat érintjük meg, amelyek szenvedést okoznak. Szívünk munkáját aggodalommal és más, erős érzelmekkel nehezítjük, meg azzal, amit eszünk és iszunk. Mindezzel saját békénket és örömünket ássuk alá. Ha gyakoroljuk, hogy belégzéskor tudatára ébredjünk szívünk létezésének, kilégzéskor pedig rámosolyogjunk, megvilágosodunk. Teljesen tisztán látjuk a szívünket. Amikor rámosolygunk, voltaképpen együttérzésünkkel masszírozzuk. Ha tudjuk, mit együnk és mit ne, mit igyunk és mit ne, ha tudjuk, hogyan kerüljük el az aggodalmakat és a kétségbeesést, azzal szívünket óvjuk.
Ugyanez a gyakorlat testünk minden egyes szervére alkalmazható, például a májunkra is: „Belégzéskor tudatosítom magamban, hogy a májam keményen dolgozik azért, hogy jól érezzem magam. Kilégzéskor megfogadom, hogy nem károsítom a májamat túl sok alkohollal.” Ez egy szeretetmeditáció. A szemünk mi vagyunk. A szívünk is mi vagyunk. A májunk is mi vagyunk. Miként szerethetnénk bárkit is, ha nem szeretjük a saját szívünket és májunkat? A szeretet az önmagunk felé irányuló szeretet gyakorlásával kezdődik. Gondját viseljük testünknek, gondját viseljük a szívünknek, a májunknak. Szeretettel és együttérzéssel érintjük meg magunkat.
Ha fáj a fogunk, tudjuk, milyen csodálatos érzés, amikor nem fáj. „Belégzéskor tudatosítom magamban, hogy nem fáj a fogam. Kilégzéskor rámosolygok arra a tényre, hogy nem fáj a fogam.” Megérinthetjük a nem fájó fogakat teljes figyelmünkkel, akár a kezünkkel is. Ha asztma gyötör, és alig kapunk levegőt, rájövünk, milyen csodálatos is szabadon lélegezni. Már akkor is tisztában vagyunk ezzel, ha épp csak eldugult az orrunk.
Minden egyes nap megérintjük azt, ami rossz, és ennek eredményeként egyre kevésbé és kevésbé vagyunk egészségesek. Ezért meg kell tanulnunk, hogy azt érintsük meg, ami nem rossz, magunkban és a környezetünkben egyaránt. Ha már megtaláltuk a kapcsolatot a szemünkkel, a májunkkal, a légzésünkkel, azzal, hogy nem fáj a fogunk, és igazán élvezzük ezeket a dolgokat, azt is láthatjuk, hogy a béke és a boldogság feltételei adottak. Ha teljes figyelmünkkel összpontosítva járkálunk, és érintjük lábunkkal a földet, vagy teázunk a barátainkkal, ha ezzel a tudatos figyelemmel emeljük szánkhoz a teát, és érintjük meg a barátainkat, meggyógyulunk, és gyógyul a társadalom is. Minél többet szenvedtünk a múltban, annál nagyobb erejű gyógyítók leszünk. Szenvedésünket olyan beleérző képességgé alakíthatjuk át, amellyel barátainkat és társadalmunkat segíthetjük.
Nem kell meghalnunk ahhoz, hogy bejussunk a mennyek birodalmába. Sőt. Nagyon is élnünk kell hozzá. Amikor beszívjuk a levegőt, és megölelünk egy fát, a mennyországban vagyunk. Azonnal a mennyországba jutunk, valahányszor tudatosan lélegzünk, és tudatosítjuk magunkban szemünk, szívünk, májunk létezését, vagy azt, hogy nem fáj a fogunk. A béke itt van, csak meg kell érintenünk. Ha igazán élünk, látjuk, hogy minden fa a mennyország egy része, és mi is azok vagyunk. Az egész világegyetem azon igyekszik, hogy felfedje előttünk ezt a titkot, de mi annyira vakok vagyunk, hogy inkább kivágjuk a fákat. Ha már a földön meg akarjuk ismerni a mennyországot, egyetlen tudatos lépés és egyetlen tudatos lélegzet elég hozzá. Önmagunkká válunk, tökéletesen tudatába kerülünk a jelen pillanatnak, és a fa, a gyermekünk és minden más is teljes ragyogásában mutatkozik meg előttünk.
„Az igazi csoda, hogy a földön járunk” – fogalmazta meg Lin Csi zen mester. Nem az a csoda, ha a levegőben lebegünk vagy a vízen járunk, hanem az, ha a földön teszünk lépéseket. Olyan szép a Föld! És mi is szépek vagyunk. Sétálhatunk teljes figyelmünkkel, úgy, hogy minden egyes lépésünkkel megérintjük a Földet, csodálatos Földanyánkat. Fölösleges azt kívánnunk barátainknak, hogy „béke legyen veletek”. A béke már velük van. Abban segítsük őket, hogy szokásukká váljon minden egyes pillanatban megérinteni ezt a békét.

A Kiadó engedélyével.