Miguel de Cervantes Saavedra: Don Quijote 1-2.

Ki ne hallott volna már a Búsképű lovagról, az ő szélmalomharcáról, szépséges szerelméről, Dulcineáról, együgyű fegyverhordozójáról, Sancho Panzáról, és a kóbor lovag Rocinante nevű rozzant gebéjéről?

A lovagregények olvasásától megbomlott elméjű nemes úr történetét láthattuk már színpadon, filmen, sőt, még zenés darabot is írtak belőle. Azzal azonban már sokkal kevesebben dicsekedhetnek el, hogy végigrágták magukat a másfélezer oldalon, vagy akár a regény diákok számára lerövidített változatán. Márpedig érdemes legalább életünkben egyszer - és lehetőleg még kamasz, vagy egyetemista korunkban, később úgysem lesz rá elég időnk - nekiveselkedni ennek a hatalmas olvasmánynak, mert jóllehet eredeti szándéka szerint ma már aligha értelmezhető, humora, a fals és komikus helyzetek plasztikus, már-már mozgóképszerű leírása semmit sem veszített elevenségéből. És bárki, akinek egy kevés képzelőereje is maradt a televíziós műsorok túlzott fogyasztása után, kellemesen elszórakozhat a páratlanul bugyuta önjelölt lovag kalandozásainak hasonlóképp páratlanul kacagtató epizódjain.

Cervantes ugyanis eredetileg a lovagregények kifigurázásaként írta meg az első realista regényként számon tartott történetet, ám mivel a huszonegyedik század elején - Cervantes saját kortársaival ellentétben - jószerével senki sem olvasott ezekhez hasonló históriákat, még csak nem is nehézkes, hanem egyenesen lehetetlen beazonosítani a kiparodizált stílusjegyeket. Mégis, ahogy belemélyedünk az olvasásba, lassanként kibontakozik lelki szemeink előtt egy olyan kor, amely még képes volt önfeledten mulatni a túlhaladott eszmékért rajongó, elszabadult képzeletű, hóbortos kóbor lovagon. Viszont, érdekes módon maga az alkotó is változik, ahogy sorra leírja Don Quijote esztelenebbnél esztelenebb „hőstetteit”, ecseteli a félnótás nemes abszurd meggyőződését, miszerint minden őt ért sérelem és balszerencse gonosz varázslók ármányainak tudható be.

Amíg az első könyv elsősorban a lovag és ostobamód mintegy szentírásként elfogadott olvasmányainak gúnyos kifigurázása, lefricskázása, addig a második könyvben a szórakozni vágyó urakkal együtt mintha Cervantes is kezdené megkedvelni, és ennek folyományaképp egyre szeretetreméltóbbnak, elesettebbnek, ugyanakkor - ha csak a sors szeszélyéből is -, valódi lovagi cselekedetekre képesnek mutatni hősét. Don Quijote, vagyis Alonso Quijano végül észre tér, élete és tettei ironikus módon mégis fennmaradnak az utókornak, hallhatatlanná válnak, hiszen az őt megéneklő költők - tehát Cervantes és könyvbéli alteregói - kizárólag így biztosíthatják hősükkel együtt a maguk számára is az örök életet.

Az Európa Könyvkiadó új kiadása először teszi széles körben hozzáférhetővé az új évezred olvasói számára ezt a cseppet sem megkopott humorú regényt. Az új fordítás ráadásul közérthetőbbé, ugyanakkor hitelesebbé is teszi a friss olvasatot, mint ahogy a zenében is sok karmester ismét az eredeti kottához nyúlt, hogy befogadhatóbbá, ám ezzel együtt autentikusabbá tegye saját interpretációját. S nem szabad megijedni a roppant terjedelemtől, hiszen jó eséllyel számos kellemes órát szerezhetünk magunknak az „Elmés Nemes” mai szemmel tekintve hosszúra nyúlt történetével.