FőképEgy kaliforniai hegyi kisváros lakói megállíthatatlanul zuhogó, különös, ezüstös fénnyel ragyogó, furcsa szagú esőre ébrednek. Ami egyre csak zuhog, és zuhog, és zuhog… akár a vízesés. És nem csak náluk, hanem az egész országban.
Majd megszűnik minden rádió, televízió és telefon összeköttetés, az órák össze-vissza járnak, a vidékre pedig áthatolhatatlan, baljós köd telepszik. Különös, ijesztő zajok hallatszanak, a távolban pedig titokzatos fények kavarognak és villognak. Ráadásul az emberek is egészen furcsán kezdenek viselkedni. Már akik életben maradtak…

Röviden összefoglalva ez Dean R. Koontz legújabb regénye. Ám ennél azért egy kicsit több. És bonyolultabb. Legfőképpen ezért, mert elég sok minden megvan benne, amitől az embernek összeszorul a torka, szaporábban ver a szíve, kihagy a lélegzete, és legszívesebben az ágyneműtartóba bújna. Vagy a szekrény mélyén lapuló kartondobozba. Vagy bárhová, ahol biztonságban érzi magát.

Persze azért nem kell megijedni, a helyzet nem ennyire drámai, hiszen Az eljövetelben olvasható rettenet elemeit más szerzők műveiből, vagy éppenséggel filmes élményeinkből már ismerhetjük. Ezek közül a legkiemelkedőbb talán, amelyet maga a szerző is többször megemlít, H. G. Wells A világok harca című opusza, de fellelhető benne Stephen King Végítéletének egy-két momentuma is.

Amivel igazából nincs is semmi baj, eszembe sem jut senkit plágiummal vádolni, csak éppen szokatlan számomra, hogy Koontz ennyire nyilvánvalóan nem az alapötletre, hanem az egyes elemek egyedi módon történő vegyítésére és tálalására helyezi a hangsúlyt. Persze, ha jobban belegondolunk, a mesterszakácsok is ugyanazokat az alapanyagokat használják, mint bárki más, mégis csodákra képesek.

Valami baj azért mégis van ezzel a regénnyel. A remek részletek, a kidolgozott karakterek, a gyermekek és kutyák szerepeltetése, a sejtelmesség, a titokzatosság rendben van, mégsem áll össze az egész azzá a kerek egységgé, amivé kellene.

Kicsit olyan érzésem van, mint annak idején David Morrell egyes regényeivel: minden szép, minden jó, csak a befejezés nem stimmel, és ez nagymértékben lerontja az egész egység élvezeti értékét.
Bár az is lehet, hogy Koontz a példabeszédnek ezt az egészen sajátos módját választotta, és ő így, a maga módján kívánja felhívni a figyelmünket bizonyos emberi értékekre, amelyek a leggonoszabb idegenek számára is érinthetetlenné teszik mindazokat, akik rendelkeznek velük. Ki tudja.

Az mindenesetre biztos, hogy a történet gyors, lendületes, nem igazán van benne üresjárat, ezért menet közben nem is nagyon érünk rá filozofálni a részleteken. Az eseményeket együtt izgulhatjuk végig a főszereplőkkel, szinte olyan, mintha mi is ott lennénk, és velük együtt keresnénk a válaszokat a megszámolhatatlan mennyiségű kérdésre.

Életrajz