FőképJóllehet Kurt Vonnegut elsősorban egyéni hangú regényíróként, a hatvanas évek egyetemi kampuszainak kultikus hőseként ismert, művészi pályájának kezdetén sokáig magazinokban megjelentetett novellákkal keresete meg a mindennapi betevőt.
A széles körben fogyasztott rövid elbeszélések utolsó nyugati virágkorában sikerült ebben a műfajban is maradandót alkotnia, a legkiválóbbnak ítélt írások pedig előbb az 1961-es Canary in the Cathouse, majd kibővítve az 1968-ban napvilágot látott Üdvözlet a Majomházban című kötetben kerültek összegyűjtésre.
Ám sok novella még ezek után is, egészen 1999-ig kiadatlanul maradt, mígnem a neves Vonnegut-kutató, Peter Reed el nem határozta, hogy felkutatja a műveket, és teljessé teszi a Vonnegut-kánont.

Ezekben a többnyire az ötvenes évek második felében megjelent kisprózákban még nem a jellegzetesen vonneguti hang, az önironikus, mindennel tréfálkozó, ugyanakkor mélységes igazságokat kimondó anekdotázó szólal meg, hanem a magazinnovellává szelídített modernizmus nosztalgiázó, egy talán sosem létezett régi világot visszasíró szószólója.

A témákban az 1952-es Utópia 14 főbb gondolatai, nevezetesen a valóságos emberi teremtő munkát felváltó műanyagvilág megoldhatatlan dilemmái, valamint az önmagunk és mások sokszor tudattalan ámításának felfedési kényszere köszönnek vissza. Az előbbire a legjobb példát a „Formatervezett ara”, míg az utóbbira a „Bagombói emlék”, „A nőgyűlölő fiú” és az „Apja fia” adja.

Két novella, a „Thanatoszféra” és a „2BR02B” már a karakterisztikus, humoros-szarkasztikus tudományos fantasztikumot képviseli. Az előbbiben a hadsereg egy űrkutatási kísérlete során felfedezi, hogy a Föld légkörét a halottak szellemeivel benépesített külső szféra veszi körül, míg az utóbbiban a nyugati világ azóta is megoldatlanul maradt, talán legsúlyosabb kérdését nagyítja fel szatirikus görbe tükörrel Vonnegut: a jelentősen, akár több száz évre meghosszabbodott várható életkor miatt minden újszülött megszületésekor valakinek önként fel kell adnia az életét, és be kell vonulnia az Etikus Önmegszüntetési Állomásra.

Az efféle, a természet törvényeivel ütköző morális problémák a későbbi regényekben is gyakorta központi kérdéssé válnak, akárcsak a nők helyzete a társadalomban, amint az a „Névtelen Szerelmesek” és a „Hal Irwin és a bűvös lámpa” című novellákban – nem kevés gúnnyal és öngúnnyal – megfogalmazódik.

A vonneguti kispróza stílusát a néhány vonással felvázolt, metonimikusan, vagyis a környezettel, cselekedetekkel pőrén jellemzett alakok, a pontos, frappáns megfogalmazások, és a drámai, tehát elsősorban párbeszédekben előrevitt cselekmény határozza meg.
Nyoma sincs a feldaraboltságnak, a gondolatnyaláboknak, a valós és fiktív világok ütköztetésének, ami a későbbi regényeket jellemzi. Hamisítatlan későmodern novellák ezek, melyek elsődleges célja a szórakoztatás és, mintegy mellékesen, az amerikai alsóbb középosztály erkölcsi, életfilozófiai sorskérdéseinek humoros-ironikus kitárgyalása.

Nem lehet teljes képet kialakítani Vonnegutról, ha nem ismerjük a rövidebb írásokat, épp ezért minden rajongónak érdemes végigolvasnia ezt a kötetet, melyet különösen érdekessé, értékessé tesz Peter Reed avatott előszava, és a novellacsokrot keretező két önelemző Vonnegut-írás, melyekből megismerhetjük egyrészt a szerző művészi hitvallását, másrészt élete történetének egy darabkáját, és írói stílusának meghatározó indíttatásait.

A kötetben olvasható írások:
Peter Reed: Előszó
Bevezetés
Thanaszféra
Mnemotechnika
Bármi elfogadható ajánlat
Csomag
A tehetségtelen kölök
Szegény kis gazdag falu
Szuvenír
A Jolly Roger kifut a tengerre
Formatervezett ara
Ígéretes másodikos
Bagombói emlék
A hamvaskék sárkány
Ajándék Don Mikulásnak
Szakemberek
Der arme Dolmetscher
A nőgyűlölő fiú
Apja fia
Szerelem éjszakája
Kérek egy álmot
Szökevények
2BR02B
Névtelen Szerelmesek
Hal Irwin és a bűvös lámpa
Magazinszerzői pályafutásom utózöngéje
Kurt Vonnegut avatási beszéde a Massachussetsi Műegyetemen (MIT), 1997-ben

A szerző életrajza