FőképMinden népnek megvan a maga hőse, a maga szabadságharcosa. A skótoké az a William Wallace, akiről egészen az ezredfordulóig nem készült nagyjátékfilm, és akkor is egy amerikai születésű, ausztrál akciószínész, Mel Gibson merte bevállalni az ötletet, hogy talán érdemes lenne egy efféle történelmi személyiségről mozifilmet forgatni.
Nem csoda, hogy Skóciában ezek után Mel Gibsonról mintázták az 1997-ben felavatott új Wallace-szobrot, ám az emlékmű ennek ellenére sok vitát kavart, és a helybéliek egy esztendőre rá már a nemzeti hős emlékének meggyalázásáról beszéltek.

Pedig 1983-ig alig tudtak valamit „Skócia legnagyobb hőséről”, és ha a forgatókönyvíró, aki ugyancsak a Wallace nevet viseli – mi több, valószínűleg a közel kétméteres szabadságharcos távoli leszármazottja is –, Edinburghban nem talál rá véletlenül a neves ős szobrára, ma is csupán annyit tudnánk róla, hogy életéről nem maradtak fenn hiteles feljegyzések.
Az időben Wallace korához legközelebb eső történet a XV. századból, vagyis legalább egy évszázaddal későbbről, Lantos, avagy Vak Henriktől származó romantikus költemény.

Ám A rettenthetetlen nem feltétlenül a megkérdőjelezhetetlen történeti hűségről híres, hanem a kiváló rendezésről és operatőri munkáról, amiért – három másik megítélt díjjal együtt – összesen öt Oscar-t zsebelhetett be Mel Gibson és csapata.
De hadd javítsam ki magam rögtön! Az alkotást valahol mégis a hangulat, a hihetőség emeli ki az akkoriban vagy korábban készült többi történelmi film közül. Gibson képes tökéletesen meggyőzni közönségét, hogy amit bemutat, valóban úgy történt, és másképp nem is történhetett.
És ezt elsősorban azzal éri el, hogy mesteri módon manipulálja az érzelmeinket. Különösen jól sikerült a filmvégi kínzás-jelenet, melyben a nézőpontok váltogatásával sorra beleéljük magunkat a gyötrelmeket tehetetlenül elszenvedők helyébe, és nem kizárólag a megkínzottra gondolok.

A színészek megválasztása ugyancsak telitalálat. Többségében a skót és ír származásúak dominálnak, ami nyilvánvalóan növeli a történet autenticitását, a helybéli statiszták pedig – a film külső jeleneteit kivétel nélkül skót vagy ír helyszíneken forgatták – még tovább erősítik a hitelesség látszatát.
A legkiemelkedőbb teljesítményt amerikaisága ellenére mégis maga Gibson nyújtja, aki éppúgy képes szerelmes ifjúként, mint idegenben tanult, hűvös fejű úriemberként, ösztönös vezérként, csábító idegenként, vagy népe jövőjéért önmagát feláldozó mártírként meggyőző alakítást nyújtani.

A skót ellenséggel szerelemből szövetkező Izabella hercegnőt alakító, szépséges Sophie Marceau akkoriban még nem volt különösebben ismert az amerikai közönség előtt, A rettenthetetlen sikerét mutatja azonban, hogy utána két komolyabb hollywoodi szerepet is kapott, előbb az 1997-es Anna Kareninában, majd James Bond-lányként az 1999-es A világ nem elégben.

Ha tehát valakit érdekel a skót történelem, a csodás északi tájak, a szenvedély, a szerelem és a szenvedés hőskölteménybe illő elegye, s mindezt ragyogóan megkomponált képsorokban, elsőrangú színészekkel szeretné élvezni, akkor feltétlenül érdemes megnéznie A rettenthetetlent, mely az Amerikai Filmakadémia szerint az 1995-ös év legsikerültebb filmje volt.