FőképRegényfolyam helyett „folyóregény”. Ez a kortárs orosz avantgárd irodalom doyenjének, Viktor Jerofejevnek múlt század végi ajándéka a harmadik évezred nyitányát kóstolgató olvasó számára. Óvatosan közelítse meg az, aki még, vagy már nem érzi felkészültnek magát a durván és kíméletlenül kísérletező irodalom befogadására.

Az élet öt folyója egy fantasztikus utazás leírása, mely önkéntelenül is Márai Sándor regényét, a Kassai őrjáratot juttatja eszembe. Az utazás mindkét műben csupán ürügy, az esszéregény epikus váza, melyet a merengő bölcselkedés tölt ki, növeszt valódi regénnyé.
Ám míg Márainál a testet adó szövet elsősorban erkölcsi, történelmi jellegű, addig Jerofejev filozófiai, metafizikai és kozmológiai elmélkedésekkel teszi teljessé a szó legszorosabb értelmében mesés és hihetetlen kalandokkal teli útleírást. És míg a Márai regény mindvégig a realitás szilárd talaján jár, Jerofejev művét átjárja, ördöngös démonként formálja a fantasztikum.

A regény valóságot meghaladó fikcionalitása leginkább Salman Rushdie mágikus realizmusával rokonítható. Egy pillanatra sem érezhetünk biztos talajt a lábunk alatt, ámde mit is várhatnánk a folyton változó, folyton hullámzó folyamok leírásától.
Az élet öt folyója – a Volga, a Rajna, a Gangesz, a Mississippi és a Niger – nem közönséges fizikai entitások, hanem szüntelenül alakuló, eleven szimbólumok, akárcsak az utazásban részt vevő kapitány, a német úti társ, de meg a hosszabb-rövidebb epizódszerepekre felbukkanó egyéb szereplők is.
Amint úgy éreznénk, hogy egy pillanatra megállapodott a narráció hajója, hirtelen váltással a mélybe merülünk, és az öntagadás kvázi-halálélményével terhesen bukunk újra fel az elbeszélő próza szinte minden törvényét felrúgó, örvényként magával ragadó eszmefolyamból.

Jerofejev „folyóregénye” a buján túlburjánzó metaforák, a parttalan, pillanatok alatt egyik irányzatból a másikba váltó, megtévesztően kikezdhetetlen magabiztosságában is önironikus filozofálás, a filozófiával hanyagul kevert obszcenitás, vulgaritás és abszurd halálábrázolás, az önmagát rögtön megkérdőjelező és/vagy kioltó tételek posztmodern kavalkádja.
Nehéz, de hálás olvasmány, amennyiben hálás olvasmánynak lehet nevezni egy olyan könyvet, mely feltárható és feltárhatatlan rétegeivel veszélyes, végtelen utazásra invitálja az olvasót.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:
Az élet öt folyója
A jó Sztálin