FőképRejtő Jenőnek köszönhetően a határon túli fegyveres szervezetek közül a hazai olvasókhoz az Idegenlégó áll a legközelebb. A kiképzés és az őrmesterek brutalitása legalább annyira jó ismerősünk, mint a berber lázadók elleni véres csetepaték, a sivatagi menetelések, vagy a legénység homályos múltja és alkoholszeretete.
Ezen felül már nem sok írásos emlék segít eligazodni a „valódi” légió ügyeiben. Az idősebbeknek talán még rémlik Percival C. Wren klasszikus légiós ciklusa (A kék csillag, A sivatag titka, Az ideál csókja), amiből annak idején film is készült.

Tony Sloane a fentiekkel ellentétben nem kitalált regényt írt, hanem saját élményeit vetette papírra, amelyeket a légióban eltöltött, minimálisan kötelező öt év alatt szerzett. Sem a bevonulás előtt nem volt profi író, sem az obsit után nem folytatott ez irányú tanulmányokat. Ennek köszönhetően a könyv alig több átfésült naplóbejegyzéseknél, ahol sem a naprakészség, sem pedig a történelmi hűség nem volt szempont.

Ez a könyv nem bővelkedik kommandós bevetésekben, vagy titkos háborús akciókban, egyszerűen azért, mert a szerző öt légiós éve alatt csak pár alkalommal vett részt ilyesmiben, és azok sem lövöldözős mészárszékek voltak, hanem inkább kiépített harcálláspontból folytatott megfigyelések (vagy egyszerűen nem részletezi, mi történt, hanem későbbi eseményekkel folytatja naplóját).
Belső kézikönyvnek sem mondanám, mivel bár nagyon sok szó esik a kemény kiképzésről (ami kis túlzással öt évig tart), vannak napok, amiket bőbeszédűen említ, és vannak hetek, melyekre csak utal a szerző.

Mindezek után jogosan merül fel a kérdés, miért érdemes elolvasni a könyvet? A válasz egyszerű: azért, mert az esetleges kalandvágyó ifjak tisztában lesznek azzal, mi is vár rájuk – fizikailag és lelkileg egyaránt.
Főleg ez utóbbival foglalkozik sokat Sloane, gondolom évekkel később ő is elborzadt attól az eredményességtől, ahogyan a világvándora fiúból a parancsokat gondolkodás nélkül teljesítő, alaposan kiképzett zsoldost faragtak. Nehéz lehet épp lélekkel megélni mindezt.

Aki képtelen minderre, az rövid úton távozik a légióból, a rátermettek ellenben nem csak büszkék lehetnek fizikai teljesítményükre, hanem olyan közösségi élményben lesz részük, amit általában a fegyveres erők tagjai érezhetnek, de a légióban (a civil háttér teljes hiánya miatt) mindez sokkal erősebb.
A légió családként törődik aktív tagjaival és veteránjaival egyaránt. Ez utóbbit Sloane már nem tapasztalhatta meg, mivel az öt éves szolgálati idejének lejárta után kilépett az idegenlégióból.

Akit egyébként érdekel a Légió története, mindenképpen olvassa el Aszódy János 1977-ben kiadott A pokol zsoldosai című nagyszerű könyvét.

Kapcsolódó írás:Susan Travers: Bátraké a holnap