FőképPesti kínálat. Az első pár novellácska után rögtön Steve Reich repetitív, minimalista zenéje jut eszembe. Rövid mondatok. Apró lépésekben, kitartóan ismételgetve kibontott motívumok. Mégsem teljesen reiches, hiszen az örkényi tömörséggel megírt kurta karcolatok még szinte el sem kezdődnek, már véget is érnek. A szavakban rejtező, a szavakon átvilágló írói jelenlét szélvészként sodor minket a coitus interruptushoz hasonlóan frusztráló, csupán álkielégülést adó végkifejletek felé.

Nagyszerű, magával ragadó, ám még közel sem tökéletes. A gyakori névelőkihagyás eleinte mellbevágó stíluselemnek, a bevásárlóközpontok lebutított diskurzusát az irodalomba beemelő újításnak hat, de hamar – igaz csak néhány lapra korlátozódik a hatás – modorossággá, kimódolt hatáskeltéssé silányul. És ugyanez a kellemetlen mellékíz marad meg a rap-rímek elsőre üdítő, ugyanakkor könnyen kissé túljátszottnak tetsző alkalmazásának olvastán is.

Akkor mégis mitől ilyen remek ez a vékonyka kötet? Talán a sokszor olcsó popnótákat megidéző felszín alatt dübörgő, mély zeneiségtől. Talán az egzotikus fűszerként csepegtetett humortól és iróniától. Talán a megélt vagy megélhető élethelyzetek, impressziók intenzitásától.
Talán a közvetlenül az olvasó zsigereire ható megfogalmazásoktól, attól, hogy agyunkat, mint elsődleges érzékbefogadót mintegy ki kell kapcsolnunk, ha lényegi valójukban szeretnénk felfogni a szavakat. Talán a nőiesség esszenciáját átadó gondolatfoszlányoktól, melyek szabadon harmonizálnak a női lélekkel, vagy durván, kivédhetetlenül, mégis szinte pillanatnyi függőséget okozva interferálnak a sajátomhoz hasonló mizogün beállítottsággal.

Mert tagadhatatlanul feminin a témafelvetés, a látásmód és a kidolgozás is. A vergődés érzete, a szinglik, a meg nem értett, a férfi férfiassága után sóvárgó, a férfira – de női lélekkel „felszerelt” férfira – vágyó, filozofikus ámde szexéhes, vagy egyszerűen csak a kamaszkorból éppen kinőtt nő szenvedő, szenvelgő és szenvedélyes tépelődése hatja át a sorokat. Még a férfiak feltételezett gondolatai is a nő lelkén átszűrve, következésképp görbe tükörben mutatkoznak.

Tisza Kata mégsem Virginia Woolf és nem Sylvia Plath, ugyanis még a valóságshowkon szocializálódottak is megérthetik – de nem is kommersz, romantikus álirodalom. Hanem poszt-a-köbön-modern anti-Karinthy, újságíróba oltott önkifejezést kereső nő, művész, aki a gimnazista- és plázanyelv egyszerűségével képes kifejezni magvas gondolatokat.
A valódi megmérettetés viszont még hátravan. Ha nem akar „egyslágeres” előadó maradni, másodjára megint valami egészen fenomenálisat kell majd alkotnia, amiben már nem elsősorban a stiláris meglepetés, az egyszeri eredetiség ereje hat.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:Tisza Kata: Reváns
Főbűnösök
Tisza Kata: Magyar Pszicho

Kapcsolódó írás:Interjú Tisza Katával