Luke Rhinehart: A kockavető
Írta: a2t | 2005. 08. 02.
Mit tegyen egy lélekgyógyász, ha végtelenül unja a saját életét, és a páciensei problémái sem kötik le különösebben? Találjon ki másikat. Ne csak egy másikat - alapos emberről lévén szó - sok másikat. De akkor melyik lesz a kedvenc? Amelyiket a kocka kiveti.
Az életünket élni kell, a döntéseinket meg kell hozni, meg egyáltalán, ott van a mindennapi mókuskerék. Rendkívül csábító - ennek a főhős sem tud ellenállni -, hogy otthagyjunk mindent, mindenkit, és nem törődve még magunkkal sem (itt azért tapasztalhatunk némi korrektséget, nekünk is lehet rossz) a kockára bízzuk a döntést, hogy mit tegyünk.
Mindenféleképpen érdekes, ahogy eljátszhatunk a gondolattal, hogy mi nem is vagyunk normálisak, és minket alapvetően semmi sem érdekel. Gyakorlatilag itt van a könyvben a „buktató”.
A főhőst - akit meglepő módon pont ugyanúgy hívnak, mint az írót - igenis zavarja, ha olyan opciót vet ki a kocka, ami a saját, egyébként elég alacsonynak tűnő értékrendjével ellenkezik. Egyszóval itt áll velünk szemben egy szélhámos.
Mert mit mond? A kockalét remek, a véletlen uralta élet maga a teljes felszabadulás. De hát a saját érzelmei elől senki nem tud elmenekülni. Na jó, annyira nem szélhámos, mert ő például simán megtesz mindent, amit a kocka kivet. Na ez a beteg! Harmadik SZEMÉLYben beszélni a kockáról, mint aki saját magát veti ki, az őt irányító kéz segítsége nélkül.
Tehát doktorunk - aki ekkorra már saját magáról beszélt harmadik személyben - korrektül viselkedik. Az elmélet, na az tűnik szélhámosnak. Persze lehet, hogy baromi nagyot tévedek és rengeteg véletlenszerű baromságtól kímélem meg magam.
Nem ezt nem így gondolom. Mint ahogy a szerző sem gondolja így. A baromságokat - lehet hogy, ezzel csak én vagyok így - elkövetem magamtól is. És itt van a tényleges „buktató”: mire képes az ember, ha képtelen felelősséget vállalni?
Mindenre. Kb. ez az a pillanat, ahol megnyílik a könyv, a főhős, a szerző, és talán mi is egy kicsit saját magunknak.
A könyv szól egy kicsit a félelemről, saját magunk kereséséről és arról a csalódásról, amit magunknak okozunk azzal, hogy feladjuk az álmainkat. Talán ez lehetne az egyik tanulság is a sok közül, hogy ne adjuk fel az álmainkat, meg magunkat se, és akkor egész jó lesz nekünk. Igen itt azért hangsúlyt kap az is, hogy tökéletes dolgok márpedig nincsenek. Na ezt sem árt megemésztenünk.
Persze a fentiekből azt gondolhatnánk, hogy ez egy mélabús, elgondolkodó könyv. Áhh. Nem így van. És az a furcsa, hogy gyakorlatilag a véletlen nyújtotta komikus helyzetekre épül, a humora meg arra, hogy bízik abban, hogy felismerjük a helyzetek groteszkségét, amire rengeteg lehetőségünk van, úgyhogy ne szalasszunk el egyet sem.
Vethetünk kockát, hogy megvegyük-e a könyvet, de én biztos nem bíznék ilyen döntést egy hatoldalú műanyag izére. Mert hiszen a kocka csak egy ilyen hatoldalú műanyag izé. Az orvosom is megmondta!
Az életünket élni kell, a döntéseinket meg kell hozni, meg egyáltalán, ott van a mindennapi mókuskerék. Rendkívül csábító - ennek a főhős sem tud ellenállni -, hogy otthagyjunk mindent, mindenkit, és nem törődve még magunkkal sem (itt azért tapasztalhatunk némi korrektséget, nekünk is lehet rossz) a kockára bízzuk a döntést, hogy mit tegyünk.
Mindenféleképpen érdekes, ahogy eljátszhatunk a gondolattal, hogy mi nem is vagyunk normálisak, és minket alapvetően semmi sem érdekel. Gyakorlatilag itt van a könyvben a „buktató”.
A főhőst - akit meglepő módon pont ugyanúgy hívnak, mint az írót - igenis zavarja, ha olyan opciót vet ki a kocka, ami a saját, egyébként elég alacsonynak tűnő értékrendjével ellenkezik. Egyszóval itt áll velünk szemben egy szélhámos.
Mert mit mond? A kockalét remek, a véletlen uralta élet maga a teljes felszabadulás. De hát a saját érzelmei elől senki nem tud elmenekülni. Na jó, annyira nem szélhámos, mert ő például simán megtesz mindent, amit a kocka kivet. Na ez a beteg! Harmadik SZEMÉLYben beszélni a kockáról, mint aki saját magát veti ki, az őt irányító kéz segítsége nélkül.
Tehát doktorunk - aki ekkorra már saját magáról beszélt harmadik személyben - korrektül viselkedik. Az elmélet, na az tűnik szélhámosnak. Persze lehet, hogy baromi nagyot tévedek és rengeteg véletlenszerű baromságtól kímélem meg magam.
Nem ezt nem így gondolom. Mint ahogy a szerző sem gondolja így. A baromságokat - lehet hogy, ezzel csak én vagyok így - elkövetem magamtól is. És itt van a tényleges „buktató”: mire képes az ember, ha képtelen felelősséget vállalni?
Mindenre. Kb. ez az a pillanat, ahol megnyílik a könyv, a főhős, a szerző, és talán mi is egy kicsit saját magunknak.
A könyv szól egy kicsit a félelemről, saját magunk kereséséről és arról a csalódásról, amit magunknak okozunk azzal, hogy feladjuk az álmainkat. Talán ez lehetne az egyik tanulság is a sok közül, hogy ne adjuk fel az álmainkat, meg magunkat se, és akkor egész jó lesz nekünk. Igen itt azért hangsúlyt kap az is, hogy tökéletes dolgok márpedig nincsenek. Na ezt sem árt megemésztenünk.
Persze a fentiekből azt gondolhatnánk, hogy ez egy mélabús, elgondolkodó könyv. Áhh. Nem így van. És az a furcsa, hogy gyakorlatilag a véletlen nyújtotta komikus helyzetekre épül, a humora meg arra, hogy bízik abban, hogy felismerjük a helyzetek groteszkségét, amire rengeteg lehetőségünk van, úgyhogy ne szalasszunk el egyet sem.
Vethetünk kockát, hogy megvegyük-e a könyvet, de én biztos nem bíznék ilyen döntést egy hatoldalú műanyag izére. Mert hiszen a kocka csak egy ilyen hatoldalú műanyag izé. Az orvosom is megmondta!