FőképOroszországban a „kortárs irodalom nagy reménysége”-ként, itthon „az orosz Bret Easton Ellis”-ként emlegetik a még csak huszonnégy éves jekatyerinburgi születésű tehetséges írónőt, akinek 2002-ben kiadott első novellagyűjteménye, az Adj nekem! pillanatok alatt előbb orosz, majd nemzetközi bestsellerré vált.
Az Ellis prózastílusával való párhuzam némileg túlzó, de az tagadhatatlan, hogy Gyenyezskina narratív technikája és az elbeszélésekben megjelenő életérzés valóban sokat köszönhet az amerikai posztmodern-minimalista gigász hatásának.

A novellák a carveri-ellisi hagyományoknak megfelelően időtlenek. Amerikai írótársaival ellentétben viszont Gyenyezskina nem erőlteti az egyes szám első szeméjű elbeszélést, ami eleve determinálná a temporális nézőpont beszűkítését, ehelyett a kauzalitást, az ok-okozati összefüggéseket küszöböli ki a maga eredeti elbeszélő modorában.
A történések nem következnek semmiből, és nem vezetnek semmihez – a szereplők és tetteik időtlenül, avagy az időből kiesve lebegnek egyfajta morális, esztétikai vákuumban, és fogódzót csupán a szex, a féktelen ivászat és az erőszak ad nekik.

A háborúból visszatért ifjú veterán nem találja helyét a szentesített gyilkosságtól mentes világban, a punk-zenészekbe, vagy declekbe, vagyis orosz rapperekbe szerelmes fiatal lányok hol ideiglenesen megtalálják, hol eleve hiába keresik a boldogságot, de a tartós érzelmi nyugvópont végül elérhetetlen marad számukra.
Akárcsak Ellis antihősei, az Adj nekem! tévelygő figurái sem mernek a velük egyívásúakkal létesíteni tartós kapcsolatot, s inkább a véget nem érő bizonytalanságot választják, ami talán a glasznoszty és a peresztrojka utáni Oroszország bizonytalanságát, a szétrobbant birodalom töredékes hagyományainak és a nyugati dekadenciának elegyíthetetlen keverékét képezi le.

Ellis műveinek jellegzetessége: a nyílt, vérszomjas brutalitás kizárólag a „Vászja” fekete humorú és „Post Scriptum” frusztrált halálvágytól/-félelemtől átitatott groteszkjeiben fellelhető.
Gyenyezskina érthetően – vagy tévedek? – nőiesebb érzékenységgel fogalmaz, és talán épp ezért, vagy a szigorú szerkezetek felszín alatti stabilitásának hiánya miatt marad egyelőre ígéret, nagy reménység az irodalom fényes csillaga helyett, de úgy hiszem, hogy nem soká kell várni az igazi remekműre, ami oroszul talán már meg is született a „Korom hősei” (????? ????? ???????) című kötettel.

Akit kicsit is érdekel a kortárs orosz szépirodalom és az egykori „Nagy Testvér” nagyvárosaiban ma élő fiatalok, művészek világa, és a művészettől eltorzított, ám annál hívebben, a legbelső lényegig hatolóan megrajzolt élete, feltétlenül olvassa el az ebben a vékonyka kötetben összegyűjtött nagyszerű novellákat. Kezeskedem érte, hogy nem fogja megbánni.