FőképAz osztrák írónő, Maria Georg Hofmann egyelőre nem túl ismert a magyar nagyközönség számára. Egyike azon ’56-ban disszidált magyaroknak, akik új hazájukban elismert és sikeres emberek lettek. Egyetlen regényét (A. Galajda, a balkezes költő színre lép) szerencsére már magyarul is olvashatjuk. Az önéletrajzi ihletésű történet szaggatott, olykor szinte követhetetlen, mégis egy teljes egésszé áll össze. Emberközeli, „életszagú” korrajzot kapunk a háborús, és azt megelőző évekről.

A regény hőse egy gyerek, aki éles eszével, és gyermeki naivitással áll a felbolydult világ jelenségeihez. Sokszor teljesen értetlenül áll a felnőttek fura dolgai előtt – „dehát Nagyapa, miért nem szabad az internacionálét énekelni?”.
Ebből az érdekes szemszögből, egy gyermek gondolatain keresztül tárja elénk a 35-45 közötti Magyarországban uralkodó állapotokat. Az emberek zaklatottak, valami izzik a levegőben, és az egész légkör kezd elviselhetetlen lenni.

Szegény gyermeknek már a szüleit is nehéz elviselni. Az alsó középosztálybeli, rabszolgaként dolgozó apa súlyos pszichológiai eset. Boldogtalan élete miatt felhalmozódott frusztrációját szadizmusában éli ki. A legkisebb rovaroktól kezdve a feleségéig mindenkit kínoz, amikor csak tud. Legnagyobb öröme, hogy a cserebogarat megeteti a békával, amibe aztán mindkettő beledöglik.
Az anya – és a család egész anyai ága – a társadalmi rang megszállottja. Folyamatosan emészti magát, hogy egy egyszerű technikushoz ment hozzá. Előkelő ház, a létező legelegánsabb ruha és legdrágább parfüm mind alapvető lételem számára. Vélt előkelőségét folyamatosan érezteti férjével, aki cserében viszont kínozza őt.

De nem csak a szűk családi kör van megtébolyodva. Egyik nagybátyja például hatalmas vagyonát arra használja, hogy embereit éjszakai labdarúgó-mérkőzésekre kényszeríti, a legnagyobb angol bombázások idején. Hogy teljes legyen az öröm, a kastély udvarában fekvő focipályát hatalmas reflektorokkal világítja meg.
A „játékosok” folyamatosan hallják a repülőgépek zaját, és embertelen félelemben ténferegnek Buda egyetlen kivilágított helyén. Nagyon mély, megrázó jellemeket ismerünk meg, de teljesen normális egy sincs közöttük. Legjobban talán a Cambridge-ben végzett távoli rokon, Borisz nevezhető épelméjűnek. Ő szokott a bíró lenni a meccseken…

A regény menetét állandóan rövid kitérők szakítják meg. Anekdoták, történetek tárulnak elénk, melyek még átfogóbb képet adnak a korról. Ezek a rövid történetek legtöbbször tragikusak, de olykor már annyira, hogy az tragikomédiába csap át. Az egész elborult, szomorú világban csak néhol tűnik fel egy szimpatikus jellem.
Sajnos ezek a rokonlelkek sosem hosszú életűek. Eltűnnek, meghalnak a háború forgatagában. A gyerek-hős persze fájdalmasan magányos emiatt, és sehol nem találja helyét. Nem csoda, hogy nem képes megmaradni Magyarországon.

Maria Georg Hofmann a középosztály, és a kisember életét nyomon követő, összességében nagyon érdekes, önéletrajzi ihletésű regényén keresztül minden történelemkönyvnél életszerűbb, részletesebb és emberközelibb leírást kapunk a háború éveiről, valamint a kor problémáiról.