Főkép

Dan Brown könyve szerint a Truman elnök által 1952. november 4-én éjjel alapított NSA ötven éven át a világ legtitkosabb hírszerző testülete, és egyben legbefolyásosabb kormányzati szerve volt, melynek feladata elfogni az idegen hatalmak vagy terroristák kommunikációját, és védeni az USA kormányzati kommunikációját. Az általuk szerzett, megfejtett és továbbított információkra építve hozza meg döntéseit az FBI, a CIA, a DEA, az IRS, valamint az USA egyéb rendvédelmi szervei és külpolitikai tanácsadói.

Az NSA 186 ezer négyzetméter nagyságú műveleti főépületének tetején ötszáznál is több antenna található, benne 2500 kilométernyi telefonkábel tekereg és 7500 négyzetméter kinyithatatlan ablak zárja ki a külvilágot. Aki hallott már a kriptográfiáról, az tisztában van vele, hogy az NSA-nál dolgoznak a világ legjobb kriptográfusai, akiknek nincs más dolguk, mint a titokvédelmi okból kódolt üzenetek tanulmányozása, feltörése és megfelelő helyre továbbítása. Legalábbis Dan Brown könyve szerint.

Az „Angyalok és démonok” valamint „A Da Vinci-kód” szerzőjének legújabb regényében az NSA multimilliárd dolláros kódfejtő gépe egy rejtélyes, feltörhetetlen algoritmussal találkozik. Egy olyan zseniálisan összetett kóddal, amely megbéníthatja az USA hírszerzését. És ez a kód már a rendszerben van. Csupán idő kérdése, hogy aktivizálódjon. És csak egyetlen módon lehet megszabadulni tőle: az ellenkóddal. Amiről senki nem tudja, hol van. Legalábbis egy ideig.

Az NSA kriptográfiájának vezetője Susan Fletcher, aki szombat lévén csak és kizárólag azért megy be szigorúan őrzött munkahelyére, ahelyett, hogy a vőlegényével töltené az idejét, mert egyrészt a vőlegényét sürgős ügyben elhívták, másrészt a főnöke vészhelyzetre hivatkozva behívta. Susannak óriási szerepe van az öt év, félmillió munkaóra, hárommillió, bélyeg nagyságú processzor és 1,9 milliárd dollár befektetésével létrehozott kódfejtő gép megalkotásában és programozásában. És ez a gép, ami egyébként maximum 1-4 óra alatt bármilyen bonyolult kódot megfejt, már több mint 15 órája nem boldogul egy kóddal. És ez baj. Mégpedig nagy baj.

Főleg azért, mert Susan főnöke csak úgy tudta bevinni a rendszerbe, hogy manuálisan kiiktatott minden védelmet. Így tehát, ha a kód nem az, aminek hiszi… de erről jobb nem is beszélni. Susan hisz a főnökének, akivel az elmúlt években olyan nagyszerűen együtt tudtak dolgozni, bár még nem is sejti, hogy az események miféle borzalmakat tartogatnak számára, és vőlegénye számára. Hiszen senki és semmi sem az, aminek eddig hitte. Ezért ha életben akar maradni, és vőlegényét is életben akarja tartani, sőt, az ügynökséget is meg akarja menteni, amiben hisz, harcba kell szállnia a titkolózás és hazugság áradatával.

Dan Brown regénye jól megírt, lebilincselő és fordulatos technokrimi, ami – korábbi regényeihez hasonlóan – számtalan megválaszolásra váró kérdést vet fel az olvasóban. Jelen esetben is el lehet gondolkodni azon, hogy vajon mennyi valóságalapja van az egésznek, és mennyi írható a szárnyaló írói fantázia rovására.


Itt szeretném megemlíteni, hogy ennek a műfajnak eddig általam ismert egyik legjelesebb képviselője Michael Crichton, aki Az Androméda-törzs, valamint az Őslénypark című regényeiben már megmutatta a világnak, hogyan lehet hallatlanul izgalmas, a laikus olvasót elbizonytalanító, a tudományt, a technikát, a drámát és a mesét szinte gyógyszerészi pontossággal elegyítő könyvet írni, amiről még hosszú időn keresztül beszélni, vitatkozni fognak.

De térjünk vissza Dan Brown regényére, amiben szerencsére nem csupán az egyik oldal érveit és ellenérveit olvashatjuk, hanem megismerhetjük a másik oldal véleményét is arról, hogy mennyire van joga bármilyen, elsősorban kormányszervnek arra, hogy nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva, tudtunk és beleegyezésünk nélkül lehallgassa a telefonjainkat vagy elolvassa a leveleinket.

Vajon hol van az a határ, ami még mindenkinek belefér? Ezen érdemes, és kell is gondolkodni. Hiszen nem tudhatjuk, hogy a megszerzett információ kinek a kezébe jut, és mit is kezd vele. Mert ugyebár felhasználhatja olyasmire is, amivel nem csak nekünk, de környezetünknek, barátainknak, ismerőseinknek, tágabb értelemben véve pedig az egész emberiségnek árt. Persze itt nem a nagymama féle meggyes pite receptjére, vagy az éppen aktuális randi időpontjára és helyszínére gondolok, hanem annál sokkal komolyabb dolgokra. Persze akik rosszban sántikálnak, úgyis titkosítják az információkat, mint ahogy teszik ezt már évszázadok óta… de akkor is… „Quis custodiet ipsos custodes? (Ki őrzi az őrzőket?)