FőképA maga nemében csodálatos film, amelyben fantasztikusan keveredik a hippi (ellen)kultúra, Webber zenéje és Rice szövege a nyugati kultúra egyik alapmítoszával. Bibliaismeret helyett kétórányi mozizás egészen jó cserének tűnik, pláne, hogy a sötét teremben bulis zene szól, miközben a vásznon karcsú lányok (és fiúk) lejtik táncukat. Hihetetlen, ám mégis igaz, ez a film, évekkel megelőzve a Hair-t, világsiker lett. A hippik bevonultak a bibliába.

Az okok alaposabb elemzése helyett megemlítek két oszlopot a siker építményéből. Egyrészt az 1970-ben bemutatott rockopera (1971-ben volt az amerikai premier) ekkor már két éve teltházak előtt ment London és a New York színházaiban, és a bakelitlemez is jól fogyott (ami teljesen más szereposztással, mélyen akciós áron időnként még most is kapható az üzletekben). Másrészt Robert Stigwood (producerként) első ízben itt alkalmazta a később általánossá vált színház-lemez-film árukapcsolást.

Mindez persze az átlagnézőt nem zavarta a moziban, és azon is kevesen tűnődtek, miért nem készültek korábban efféle hippis filmek. A hozzáértők pedig már a korszak elmúlásán gondolkodtak, amikor már van mire visszanézni, kiemelni azokat az elemeket, amelyek egyébként is legendássá válnak.
Számukra ez a film olyan lehetett, mint az Illés rajongóknak Koltai Gábor koncertfilmje: mindent felidéz, miközben azért kénytelen-kelletlen az időközben történt változásokat is felfedi. Az ártatlan nemzedék felnőtt, és már korántsem volt olyan romlatlanul naiv – de jól fizető munkahelyének köszönhetően a pénztárnál már meg tudta fizetni emlékeit.

Mindez – úgy gondolom – harmincegynéhány évvel később nem sokat jelent a magyar nézőnek, aki önfeledten élvezi a zenét és a látványt. Az összhatásért profi mesteremberek felelnek, élükön Norman Jewison rendezővel, aki a Hegedűs a háztetőn”című filmmel két évvel korábban már bizonyította szakértelmét.
A fények tudatos használata, a kiváló fényképezés sikeresen feledteti a koreográfia apróbb hiányosságait (Jézust követő tömeg rajongása nem mindig érvényesül), amikor pedig minden összejön, akkor az olyan feledhetetlen jeleneteket eredményez, mint például Heródes király betétszáma.

A modernség szellemét kívánja hangsúlyozni a klasszikus szandálos filmekkel szemben az egyébként anakronisztikus tárgyak használata (tank, repülőgép, géppisztoly), valamint az időnkénti nézőtéri kikacsintás (színészeink buszon érkeznek és távoznak, az ókori romok között állványerdő jelképezi a színházat), ami a néző beavatottságát sugallja.
Ez az érzés azonban inkább az egyénien alakított történetkezelést hangsúlyozza, mintsem a modernségérzetet, amit egyébként is ellensúlyoz az eredeti helyszín.

Ha van mit a szereposztás szemére vetni, akkor az a címszerepet játszó Ted Neely személyének kiválasztása. Már a film elején lélekben megtört emberként viselkedik, nyoma sincs annak a belső tűznek, amivel rávette követőit életük megváltoztatására. Napjaink öntudatos rocksztárjaitól pedig nem két évezrednyire, hanem inkább fényévekre van.
Az ő semleges személye mellett Júdás az értelmiségi figura, aki a fontolva haladás körültekintő elvét igyekszik betartatni Jézussal, hogy aztán eljusson az árulásig és a megbánásig.

Mindezen hiányosságok ellenére a film a sajnálatosan kevés számú, modern, fiatalokhoz szóló musicalek egyik gyöngyszeme, aminek zenéjét még évtizedek múltán is dúdolni fogják a nézők.
Lassan ideje lenne a műfaj többi meghatározó alkotását is viszontlátni a boltokban, elvégre a hazai kiadók még mindig tartoznak a Tommy, a Rocky Horror Picture Show, a Hair, a Sárga tengeralattjáró, a Quadrophenia és A Fal legalább(!) magyar feliratos változatával. A West Side Story már megjelent, akárcsak a Pomádé, vagyis előremutató jelek már vannak, csak győzzük kivárni.

DVD extrák:
Tim Rice interjú
Audiókommentár a rendezővel és a főszereplővel
Képtár