Paula Fox: Majomsziget
Írta: Galgóczi Móni | 2005. 05. 26.
Az Andersen-díjas írók sorozatban megjelent, a 9-12 éves korosztály számára ajánlott regény a gyermekirodalomban nem mindennapi, nem éppen kellemes, talán sokak által inkább takargatni valónak ítélt témát, a hajléktalanságot dolgozza fel – mégpedig egy tizenegy éves kisfiú szemszögéből.
Bár sikere egészen biztosan nem mérhető sem a Harry Potter történetekhez, sem a gyermekirodalom klasszikusaihoz, azért jó tudni, hogy van ilyen is. Kár lenne elmenni mellette egyetlen szó nélkül csak azért, mert nem „divatos”.
Paula Fox 1923-ban született New Yorkban. Egész gyermek- és ifjúkorára a mozgalmasság volt jellemző, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy családjával együtt rengeteget költözött. Tizenkét éves korára kilenc különböző iskolába járt.
Mielőtt írással kezdett foglalkozni, volt bolti eladó, modell, tanár és újságíró. Első könyvét felnőtteknek írta, ám hamarosan a gyermekeknek szóló művek felé fordult.
Clay története mondhatni stílusteremtő, legalábbis a gyermekirodalom mostanában igen népszerű tárgykörében, hiszen legjobb tudomásom szerint magyarul eddig nem igazán jelent meg olyan regény, amely korunk hajléktalanjairól szólna, mégpedig egy gyerkőc szemszögéből.
Talán Kitty Halbertsma Amarilla Kisasszonya sorolható ide, bár az egészen más irányból közelíti meg a témát.
Clay Garrity tizenegy évesen marad magára egy szükségszállón, miután egy nap várandós anyukája minden magyarázat nélkül kisétál az ajtón. Clay pedig csak vár, és vár és vár. Aztán elfogy az ennivalója. Egyre jobban aggódik, ráadásul mivel édesapja már korábban lelépett, őrá sem számíthat.
Viszont a lakásban sem maradhat, így súlyos gondjai elől a hideg téli utcákra menekül, ahol egészen sötétedésig bóklászik. Ki tudja, mi történne vele, ha két jólelkű hajléktalan nem sajnálná meg a hullafáradt fiút, és nem hívnák meg éjjeli szállásukra. Ami nem más, mint egy ócska láda, ami csupán jelképes védelmet nyújt a metsző téli szél ellen.
Hát így kezdődik Clay kalandja a Majomszigeten (ahogy a közpark hontalanok által lakott részét hívják).
Ugye megmondtam, hogy nem éppen kellemes téma? Mégis, ahogy a hontalan emberek segítenek egy fáradt, magányos gyermeknek, az szinte felér egy tündérmesével. Hiszen történhetne sokkal rosszabb is. Bántalmazhatnák, molesztálhatnák, aztán visszalökhetnék az utcára.
De ez a történet nem erről szól. Ez valami sokkal szebbről, sokkal fontosabbról, sokkal emberibbről. További szavak helyett azt javaslom, minél többen olvassák el, és mindenki döntse el saját vérmérséklete szerint, hogy valójában miről is.
Bár sikere egészen biztosan nem mérhető sem a Harry Potter történetekhez, sem a gyermekirodalom klasszikusaihoz, azért jó tudni, hogy van ilyen is. Kár lenne elmenni mellette egyetlen szó nélkül csak azért, mert nem „divatos”.
Paula Fox 1923-ban született New Yorkban. Egész gyermek- és ifjúkorára a mozgalmasság volt jellemző, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy családjával együtt rengeteget költözött. Tizenkét éves korára kilenc különböző iskolába járt.
Mielőtt írással kezdett foglalkozni, volt bolti eladó, modell, tanár és újságíró. Első könyvét felnőtteknek írta, ám hamarosan a gyermekeknek szóló művek felé fordult.
Clay története mondhatni stílusteremtő, legalábbis a gyermekirodalom mostanában igen népszerű tárgykörében, hiszen legjobb tudomásom szerint magyarul eddig nem igazán jelent meg olyan regény, amely korunk hajléktalanjairól szólna, mégpedig egy gyerkőc szemszögéből.
Talán Kitty Halbertsma Amarilla Kisasszonya sorolható ide, bár az egészen más irányból közelíti meg a témát.
Clay Garrity tizenegy évesen marad magára egy szükségszállón, miután egy nap várandós anyukája minden magyarázat nélkül kisétál az ajtón. Clay pedig csak vár, és vár és vár. Aztán elfogy az ennivalója. Egyre jobban aggódik, ráadásul mivel édesapja már korábban lelépett, őrá sem számíthat.
Viszont a lakásban sem maradhat, így súlyos gondjai elől a hideg téli utcákra menekül, ahol egészen sötétedésig bóklászik. Ki tudja, mi történne vele, ha két jólelkű hajléktalan nem sajnálná meg a hullafáradt fiút, és nem hívnák meg éjjeli szállásukra. Ami nem más, mint egy ócska láda, ami csupán jelképes védelmet nyújt a metsző téli szél ellen.
Hát így kezdődik Clay kalandja a Majomszigeten (ahogy a közpark hontalanok által lakott részét hívják).
Ugye megmondtam, hogy nem éppen kellemes téma? Mégis, ahogy a hontalan emberek segítenek egy fáradt, magányos gyermeknek, az szinte felér egy tündérmesével. Hiszen történhetne sokkal rosszabb is. Bántalmazhatnák, molesztálhatnák, aztán visszalökhetnék az utcára.
De ez a történet nem erről szól. Ez valami sokkal szebbről, sokkal fontosabbról, sokkal emberibbről. További szavak helyett azt javaslom, minél többen olvassák el, és mindenki döntse el saját vérmérséklete szerint, hogy valójában miről is.