FőképAz abszurd regény fekete humorú mestereként számon tartott Kurt Vonnegut szinte minden regényén átvonul néhány – egykor a wagneri operák egyik jellegzetességeként megismert – vezérmotívum. Ezúttal az életet humoros metaforává sűrítő „kukucskálónyílás”, valamint a nemlétet hasonlóképp képpé egyszerűsítő „differenciálatlan semmi” töltik be ezt a szerepet, és ahogy a többi műben, itt is alapvetően elgondolkodtatni hivatottak az arra fogékony olvasót.

Természetesen az öniróniával teli, fanyar, néha maró gúnnyal elbeszélt történet sem hiányozhat, melynek hőse, a tizenkét évesen egy szerencsétlen véletlen – és apja elővigyázatlansága – következtében kettős gyilkossá vált, s így „Mesterlövész”-ként elhíresült, felnőttként pedig életcél-tudatát vesztett, bukott drámaíró, Rudy Waltz.
Az író több más könyvével ellentétben viszont ez alkalommal nem zárul katartikus, de legalábbis rejtve reményt adó spirituális beteljesüléssel a mű, hanem a szokásosnál is savanykásabbnak érződik a repedezett keserű mázzal bevont pirula.

Hogy valójában miről szól a könyv? Lényegében lényegtelen. Szól a lőfegyvertartók felelősségéről, az amerikai – és költői kiterjesztéssel minden – kisember felháborító jelentéktelenségéről és kiszolgáltatottságáról, a siker és a kudarc tökéletes viszonylagosságáról, a jó szándék sokszor katasztrofális következményeiről; a középpontban mégis a világ dolgain való elmélkedés fontossága áll, aminek üzenetét az apró, legtöbbször teljesen mellékes részletek kihangsúlyozása révén adja át Vonnegut.

Ugyanilyen, a megszokott kerékvágásból, vagyis a klasszikus olvasási folyamatból kizökkentő eszköz az ételreceptek mintegy filmes snittkéni bevágása a történetbe, amihez hasonlót jóval később Bret Easton Ellis alkalmaz majd kegyetlen szatírájában, az Amerikai pszichoban.
És ami még ennél is kegyetlenebb írói döfés: a közönségtől és a szakmától egyaránt elutasított drámaíró, tehát maga az egyes szám első személyű elbeszélő, három egészen elfogadható, rövid színpadi jelenetként megformált epizódot is becsempész a cselekménybe, amivel tulajdonképpen a művészi érték megítélésének megbízhatatlanságát helyezi gyújtópontba.
Vajon nem élvezettel olvassuk épp annak a szerzőnek az írásművét, akit egyértelműen értéktelennek ítéltek alkotóművészetének első, igaz, fiktív befogadói?

Ugyancsak tipikusan vonneguti – noha Balzactól kölcsönzött – húzás korábbi regényei főbb vagy kisebb szereplőinek, az adott esetben Dwayne Hoovernek és Rabo Karabekiannak a szerepeltetése. Nem kis mértékben ennek, és a későbbi művek újra megjelenítő, újraértelmező hatásának köszönhető, hogy a Mesterlövészt a Bajnokok reggelije és a Kékszakáll közötti átmenetként aposztrofálnám mind hangulatát, mind megoldásait tekintve, s azt sem merészség megkockáztatom, hogy a csaló, egyfajta öngerjesztett látszatvilágnak köszönhetően ismert művész kudarcok általi útkeresésének témája végül ez utóbbi regényben teljesedik ki.

Lehet, hogy a Mesterlövész nem a legeredetibb, ugyanakkor elvitathatatlanul jól sikerült, jellegzetesen vonneguti mű, melyet egyaránt szórakoztatónak találhat elvakult rajongó és a száraz realizmuson túlmutató, első megközelítésben könnyed olvasmányt kereső regénykedvelő is.

A szerző életrajza