Angyalszív (DVD)
Írta: Galgóczi Móni | 2005. 05. 23.
A reklámfilmesként indult Alan Parker (Bugsy Malone, Éjféli expressz, Madárka, Lángoló Mississippi, Pink Floyd - A fal, Evita) mindig is szívesen próbálgatta a különböző filmtípusokat. Bizonyos vélemények szerint szinte minden filmjével, legyen az csak gyermekszereplőkkel forgatott gengsztertörténet, zenés-animációs film, katartikus börtöndráma, érzelmes történet vagy erős társadalomkritika, újraértelmezte az adott műfaj határait.
Az 1987-es sötét hangulatú, misztikus thriller, az Angyalszív is ezt bizonyítja. Bár a film egyszerre idézi a legvéresebb horrorfilmeket és a filozófiai létkérdéseket boncolgató társadalmi drámákat, leginkább mégis a Dashiell Hammett és Raymond Chandler által megalkotott detektívtörténet és a vudu-mágia rejtélyes keverékének mondanám.
1955. Brooklyn. Harry Angel (Mickey Rourke) magánnyomozó rutinmunkának tűnő megbízást kap a titokzatos Louis Cyphre-től (Robert De Niro): elő kell kerítenie egy valamikor népszerű, ám mostanra elfeledett slágerénekest, aki egy szerződésben rögzített megállapodás teljesítése előtt szívódott fel – nyomtalanul. Az egyébként veszélytelen, szerény, ám biztos bevételi forrást jelentő, piti kis ügyekkel (válás, biztosítási csalás) foglalkozó, kissé lerobbant, jobb napokat látott, amorális és rettenetesen cinikus magánnyomozó mindenféle lelkesedés nélkül lát munkához.
A nyomok a különféle kultúrák olvasztótégelyébe, New Orleansba vezetnek, ahol a vudu a hétköznapok természetes részének számít. Harry Angel a maga cinikus módján közelíti meg a témát, ám az események idővel „jobb” belátásra bírják. Mert bárkivel is beszél az eltűnt Johnny Favorite-ról, az nem sokkal később brutális gyilkosság áldozatává válik. Mert egyre furcsább, megmagyarázhatatlanabb dolgok történnek körülötte. Mert egyre gyakrabban kísértik furcsa, rémálomszerű látomások.
A film forgatókönyvét maga Alan Parker jegyzi, ami számomra azt bizonyítja, mennyire szívügyének érezte a mozit. Nem tudni, mi lehetett a pontos célja, de azt tudjuk, mire volt képes a csapat, akiket maga mellé válogatott. Azok, akik a díszletért feleltek, egy laza mozdulattal visszarepítették a nézőt az ötvenes évek Amerikájába; Michael Seresin noir hagyományokra visszamutató kameramunkája pedig tökéletesen adta vissza a fény-árnyék hatás-ellenhatást, amivel nemcsak hogy alátámasztotta, hanem hihetetlen mértékben felerősítette a film egyszerre több síkon mozgó történetét: az álom és a valóság, a fény és az árnyék, a jó és a rossz, a múlandó és az örök állandó kettősségét.
Harry Angel szerepében Mickey Rourke villant a maga romlott bájával, aki ezzel a filmmel ugyan egy csapásra felkapott sztár lett, később mégis elpocsékolta a tehetségét. Sem előtte, sem utána nem tudott ehhez fogható alakítást felmutatni. Louis Cyphre szerepében az utánozhatatlan Robert De Niro látható, akit sikerült annyira csúnyának és hátborzongatónak bemutatni, hogy az ember hátán egyenesen fel-alá futkározik tőle a hideg. A fiatal vudu papnő, Epiphany szerepében Lisa Bonet új üdvöskeként tűnik fel a vásznon. És bár gyönyörű, sőt, van valamiféle különleges kisugárzása is, mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Egyszerre baljós és nyomasztó hangulatú a film. Egyszerre adja, és egyszerre veszi el a reményt. Egyszerre vezeti a nézőt a hithez (mindegy melyikhez), és egyszerre löki messzire onnan. Egyszerre taszít a halál, és egyszerre az örök élet utáni vágy labirintusába. Olyan, mintha a rendező flippergolyóként játszana velünk, és két kezét egymáshoz dörzsölgetve ugrándozna örömében, amikor rádöbbenünk a végkifejletre. Ilyen élményben utoljára a Hetedik című film esetében volt részem. Részben a film témája, részben a megvalósítás mikéntje miatt mindenképpen csak felnőtteknek, azok közül is csak az igazán erős idegzetűeknek ajánlom. Nekik viszont nagyon.
Kapcsolódó írás: