FőképBe jó is látnom, drága lomhám,
ha halkszinü fényt
szép tested tiszta bőre ont rám,
ég csillagaként!

Míg mély hajad zuhogva reng el,
s szaga csupa bú,
és árad, mint nagy, kósza tenger,
kék s barna habú,

lelkem, mint sajka, hogyha hajtja
friss hajnali szél,
kalandos kedvvel lengni rajta
csodatájra kél.

És két szemed, akárki nézze,
se vidám, se zord,
ékszer, melynek arany- s vas-része
hüs elegybe forrt.

Úgy lépdelsz, lágy ütemre ingva,
lomhán, szabadon,
minthogyha bűvölt kígyó ringna
a varázsboton.

Gyermekfőd, mit, míg lustán illeg,
halk súly le-leránt,
bókol, mint bájjal hogyha billeg
kölyök-elefánt.

S tested szökell, mint nyúlt hajó, ha
a habok viszik,
s ring, vásznát jobbra-balra bontva,
egész a vizig.

S mint jégmezők tavaszi kedve
zuhogva fakad,
ha olvad ínyed tiszta nedve,
s elönti fogad,

nincs nektár, mely így tudna égni:
fanyar csodabor!
olvadt menny! mely szivembe égi
tüzeket sodor!

Tóth Árpád fordítása