Széchenyi Zsigmond: Két kecske
Írta: Galgóczi Tamás | 2005. 04. 16.
Mivel az utóbbi időben csak külföldi írók könyveit volt szerencsém olvasni, vágytam már a magyar szóra. Mert hiába fordítják le (jól-rosszul) a gondolatokat, azért az továbbra is idegen marad, hiányzik belőle az a zamatos hazai íz. Kínomban egy már jól bevált és megszeretett szerző művéhez nyúltam, és most sem ért csalódás.
Sőt, sikeresen feltöltődtem, hiszen ismét bebizonyosodott – magyarul is lehet szellemesen és változatosan írni. Állításom igazolására álljon itt az alábbi idézet, gyöngyszemként kiragadva Széchenyi eleven stílusából:
„Közben teljesen ránk terítette palástját az éjszaka. De nem ám azt a hajnal előttit, azt a koromfekete, köddel bélelt palástot, hanem finomat, átlátszót, ezüstszálból szövöttet. A holdvilág, mint valami kétszárnyú függönyt, úgy nyitja szét a felhőboltozatot, s tisztára ezüstözött ábrázattal lép ki a porondra. Fagyos szellemfényt áraszt az álomba dermedt völgyre, völgyben az öszvérre, öszvér hátán bólogató, nagy görbe kecskeszarvra…”
Mint tudjuk Széchenyi vérbeli vadászember volt, aki anyagi helyzetének köszönhetően sokfelé megfordult bolygónkon, puskával a kezében hódolva Dianának, Nimródnak és Hubertusnak. Ebben a könyvében két trófeájának történetét meséli el, amelyekről hely hiányában máshol még nem emlékezett meg.
Az is közös bennük, hogy mindegyik alkalommal csupán napok álltak rendelkezésére, s csupán a jó szerencséjére és a helyi vezetők tapasztalatára támaszkodhatott. De úgy látszik, Fortuna áldása kísérte útján, s egyszer sem kellett üres kézzel hazatérnie.
Mi pedig gazdagabbak lettünk két élménybeszámolóval. Amelyek nem szorítkoznak kizárólagosan a cserkészés leírására, hanem kitérnek minden érdemleges apróság bemutatásra, legyen az Európa legmagasabb csúcsa, vagy a mosdólavórban csárdást járó ébresztőóra.
Kellemes meglepetés a második kecskevadászatnál felbukkanó F., aki nem más, mint a szerző felesége. Ilyen diszkréten még nem olvastam hozzátartozóról.
Megszokott színvonal, élményszámba menő magyar nyelvezet. Azt sajnálom, hogy élőben nem hallhattam Széchenyit, biztosan felejthetetlenek voltak szóbeli beszámolói. Hiszen igazi mesélőként vezeti fel mondandóját, időnként csapongva, de a hallgatóság, az olvasók figyelmét végig lekötve. Ott a helye a könyvespolcon.
Sőt, sikeresen feltöltődtem, hiszen ismét bebizonyosodott – magyarul is lehet szellemesen és változatosan írni. Állításom igazolására álljon itt az alábbi idézet, gyöngyszemként kiragadva Széchenyi eleven stílusából:
„Közben teljesen ránk terítette palástját az éjszaka. De nem ám azt a hajnal előttit, azt a koromfekete, köddel bélelt palástot, hanem finomat, átlátszót, ezüstszálból szövöttet. A holdvilág, mint valami kétszárnyú függönyt, úgy nyitja szét a felhőboltozatot, s tisztára ezüstözött ábrázattal lép ki a porondra. Fagyos szellemfényt áraszt az álomba dermedt völgyre, völgyben az öszvérre, öszvér hátán bólogató, nagy görbe kecskeszarvra…”
Mint tudjuk Széchenyi vérbeli vadászember volt, aki anyagi helyzetének köszönhetően sokfelé megfordult bolygónkon, puskával a kezében hódolva Dianának, Nimródnak és Hubertusnak. Ebben a könyvében két trófeájának történetét meséli el, amelyekről hely hiányában máshol még nem emlékezett meg.
Az is közös bennük, hogy mindegyik alkalommal csupán napok álltak rendelkezésére, s csupán a jó szerencséjére és a helyi vezetők tapasztalatára támaszkodhatott. De úgy látszik, Fortuna áldása kísérte útján, s egyszer sem kellett üres kézzel hazatérnie.
Mi pedig gazdagabbak lettünk két élménybeszámolóval. Amelyek nem szorítkoznak kizárólagosan a cserkészés leírására, hanem kitérnek minden érdemleges apróság bemutatásra, legyen az Európa legmagasabb csúcsa, vagy a mosdólavórban csárdást járó ébresztőóra.
Kellemes meglepetés a második kecskevadászatnál felbukkanó F., aki nem más, mint a szerző felesége. Ilyen diszkréten még nem olvastam hozzátartozóról.
Megszokott színvonal, élményszámba menő magyar nyelvezet. Azt sajnálom, hogy élőben nem hallhattam Széchenyit, biztosan felejthetetlenek voltak szóbeli beszámolói. Hiszen igazi mesélőként vezeti fel mondandóját, időnként csapongva, de a hallgatóság, az olvasók figyelmét végig lekötve. Ott a helye a könyvespolcon.