Hosszú jegyesség (film)
Írta: Uzseka Norbert | 2005. 02. 21.
Az egyéni felfogású francia rendező, Jean-Pierre Jeunet, és az általa rendezett Amélie csodálatos élete című film főszereplőjeként világhírűvé lett Audrey Tautou ismét együtt dolgozott, és úgy érzem, ezzel mindketten igen jól jártak. Mi több, a néző is.
A Hosszú jegyesség sok tekintetben rokona az Amélie-nek: Jeunet kedvenc színészei játsszák, jellegzetes képi világa, trükkjei, sztori-elemei, megoldásai visszaköszönnek. Ez is egy csavaros történet, csodaszép színekkel, a mozi varázsával, és ez is szerelmes-romantikus film.
Ám nem napjaink Párizsában játszódik, hanem az I. világháborúban, illetve azt követően az egyik német-francia frontvonalon, valamint Bretagne-ban.
Mathilde (Tautou) a főszereplő egyre várja haza a háborúból kedvesét, majd mikor halálhírét hozza a posta, nekifog a hosszas keresésnek – szívében ugyanis úgy érzi, a fiú még él…
A nyomozás rengeteg apró részletet vonultat fel, és bizony nagyon kell a nézőnek figyelnie, hogy mindent felfogjon és megértsen.
Jeunet alaposan megtekeri a sztorit, szinte a krimi klasszikusait idéző mértékben és módon. Emellett döbbenetes, szörnyű és szomorú képeit láthatjuk a háborúnak – és színekben is gazdag, festményszerű vidéki életnek Bretagne-ban.
Audrey Tautou pont olyan bájosan szép, mint az Amélie-ben volt, itt talán kevésbé bolondos, viszont az általa alakított Mathilde gyermekkorától fogva biceg az egyik lábára. Mindent egybevetve az ő szeme annyi melegséget és szeretetet sugároz, hogy a legborzalmasabb képeket is feledtetni tudja.
A film nem csak címében, játékidejében is hosszú, és valóban megköveteli az embertől a figyelmet, ám úgy vélem, meg is érdemli azt. Ugyanis, Jeunet (adja magát, hogy írjam: Zseni) ez alkalommal is megidézi azt a varázslatot, amit a mozi régen jelentett.
Bár nyilván nem olyan újszerű és meglepő a Hosszú jegyesség, mint az Amélie volt, mindenképpen nagyszerű alkotás, mely ha kíméletlen realizmussal mutatja is be a háború embertelenségét, ugyanakkor olyannyira emberséges, szép és romantikus, amennyire manapság csak kevés film.
Kapcsolódó írás:Sébastien Japrisot: Hosszú jegyesség
A Hosszú jegyesség sok tekintetben rokona az Amélie-nek: Jeunet kedvenc színészei játsszák, jellegzetes képi világa, trükkjei, sztori-elemei, megoldásai visszaköszönnek. Ez is egy csavaros történet, csodaszép színekkel, a mozi varázsával, és ez is szerelmes-romantikus film.
Ám nem napjaink Párizsában játszódik, hanem az I. világháborúban, illetve azt követően az egyik német-francia frontvonalon, valamint Bretagne-ban.
Mathilde (Tautou) a főszereplő egyre várja haza a háborúból kedvesét, majd mikor halálhírét hozza a posta, nekifog a hosszas keresésnek – szívében ugyanis úgy érzi, a fiú még él…
A nyomozás rengeteg apró részletet vonultat fel, és bizony nagyon kell a nézőnek figyelnie, hogy mindent felfogjon és megértsen.
Jeunet alaposan megtekeri a sztorit, szinte a krimi klasszikusait idéző mértékben és módon. Emellett döbbenetes, szörnyű és szomorú képeit láthatjuk a háborúnak – és színekben is gazdag, festményszerű vidéki életnek Bretagne-ban.
Audrey Tautou pont olyan bájosan szép, mint az Amélie-ben volt, itt talán kevésbé bolondos, viszont az általa alakított Mathilde gyermekkorától fogva biceg az egyik lábára. Mindent egybevetve az ő szeme annyi melegséget és szeretetet sugároz, hogy a legborzalmasabb képeket is feledtetni tudja.
A film nem csak címében, játékidejében is hosszú, és valóban megköveteli az embertől a figyelmet, ám úgy vélem, meg is érdemli azt. Ugyanis, Jeunet (adja magát, hogy írjam: Zseni) ez alkalommal is megidézi azt a varázslatot, amit a mozi régen jelentett.
Bár nyilván nem olyan újszerű és meglepő a Hosszú jegyesség, mint az Amélie volt, mindenképpen nagyszerű alkotás, mely ha kíméletlen realizmussal mutatja is be a háború embertelenségét, ugyanakkor olyannyira emberséges, szép és romantikus, amennyire manapság csak kevés film.
Kapcsolódó írás:Sébastien Japrisot: Hosszú jegyesség