Juli Zeh: Sasok és angyalok
Írta: Galgóczi Tamás | 2005. 02. 18.
Jaj. És még egyszer jaj. Ez a regény „drogos” könyv, ami önmagában még nem lenne baj, de az egészet rettentő módon zaklatottá teszi Max személye, aki még drogfüggősége előtt sem számított normális pasasnak. Amióta saját meglátása szerint értelmetlenné vált az élete, már csak önnön pusztulását várja – a hátralévő időt kokainszippantással töltve – és gyakorlatilag semmi köze sincs a környező világhoz.
Olvasás közben nem tudtam eldönteni: művészi módon megfogalmazott fájdalmat, és cselekvésben megnyilvánuló lelki gyötrődést látok, vagy csupán egy kábítószeres ember hagymázos, erkölcsileg lenullázódott, környezetével kapcsolatot létesíteni képtelen mindennapjainak beszámolóját olvasom. Az esetek többségében inkább az utóbbira szavaztam, és fokozódó ellenszenvvel figyeltem Max beszámolóját.
Ugyanis valamiféle belső kényszertől vezetve „hősünk” sajátos terápiának veti alá magát: apránként, számtalan erőszakos kitérővel tarkítva, elmeséli történetét Clara-nak, a rádiós beszélgetős műsor vezetőjének.
Nagyjából a regény felénél megerősödik egy másik szál, egy másik értelmezési lehetőség is: ha szimplán töltelékként vesszük figyelembe Max szaggatott visszaemlékezéseit és nihilista jelenét, akkor érdekes akció-krimiszerűséget kapunk, ami a szervezett bűnözéstől kezdve a magas politikáig mindent felölel (ej, ha Morrell kezében hasonló ötlet lenne).
A két szál nagyjából kiegyenlíti egymást, ezért végső soron hangulatfüggő írásként merem csak bárkinek ajánlani. Ezt a könyvet némileg szomorkás hangulatban, vagy lélekbúvásra készen érdemes kézbe venni, mert ekkor érvényesül igazán (számomra legalábbis) ellenérzéseket kiváltó szépsége.
De legalább a kábítószerfogyasztás önpusztító mivolta belebokszol az olvasó hamvas orcájába, hogy a társas kapcsolatok elsorvadásáról ne is beszéljek – s mivel az ember társas lény, így vélhetően nem kap kedvet efféle függőségre.
Olvasás közben nem tudtam eldönteni: művészi módon megfogalmazott fájdalmat, és cselekvésben megnyilvánuló lelki gyötrődést látok, vagy csupán egy kábítószeres ember hagymázos, erkölcsileg lenullázódott, környezetével kapcsolatot létesíteni képtelen mindennapjainak beszámolóját olvasom. Az esetek többségében inkább az utóbbira szavaztam, és fokozódó ellenszenvvel figyeltem Max beszámolóját.
Ugyanis valamiféle belső kényszertől vezetve „hősünk” sajátos terápiának veti alá magát: apránként, számtalan erőszakos kitérővel tarkítva, elmeséli történetét Clara-nak, a rádiós beszélgetős műsor vezetőjének.
Nagyjából a regény felénél megerősödik egy másik szál, egy másik értelmezési lehetőség is: ha szimplán töltelékként vesszük figyelembe Max szaggatott visszaemlékezéseit és nihilista jelenét, akkor érdekes akció-krimiszerűséget kapunk, ami a szervezett bűnözéstől kezdve a magas politikáig mindent felölel (ej, ha Morrell kezében hasonló ötlet lenne).
A két szál nagyjából kiegyenlíti egymást, ezért végső soron hangulatfüggő írásként merem csak bárkinek ajánlani. Ezt a könyvet némileg szomorkás hangulatban, vagy lélekbúvásra készen érdemes kézbe venni, mert ekkor érvényesül igazán (számomra legalábbis) ellenérzéseket kiváltó szépsége.
De legalább a kábítószerfogyasztás önpusztító mivolta belebokszol az olvasó hamvas orcájába, hogy a társas kapcsolatok elsorvadásáról ne is beszéljek – s mivel az ember társas lény, így vélhetően nem kap kedvet efféle függőségre.