Steven Erikson: A jég emlékezete
Írta: Galgóczi Tamás | 2005. 02. 09.
A Malazai Bukottak Könyvének regéje című tízrészes sorozat harmadik kötete majd kétszáz oldallal hosszabb a másodiknál (ami hasonló mértékben múlta felül az elsőt), de ennek ellenére cseppet sem unalmas, kiszámítható, vagy túlírt. Erikson továbbra is egyéni hangon képes szövögeti fantasy történetét, aminek nehéz lenne megjósolni a végét.
Visszatérve a terjedelemre. A brutálisan vastag kötet puszta súlyánál fogva kihívás elé állítja az olvasót. Vagy megbékél a gondolattal, és otthon ismerkedik vele, nyugodt körülmények között, vagy szembenéz a kihívással, és naponta magával cipeli. Ez utóbbi esetben garantált az izomtömeg növekedése, mert a regény hosszú órákon keresztül történő tartása mindenképpen ilyen mellékhatással jár.
Ám mindazok, akik már olvasták az előző két részt (A hold udvara, Tremorlor kapuja), biztosan nem fogják efféle nehézség miatt kihagyni az élményt, amit az eddigi Erikson könyvek is jelentettek – dacára az orkok és elfek hiányának.
Bár ha jobban belegondolok, a halhatatlanok nem hiányoznak a fajok közül, hiszen a T’lan Imassok és a Tiste Andii-k létezése (szándékosan nem írok életet) nem mérhető az emberek vagy a barghasztok rövid életkorához, a kaotikus orkokat meg bármely embercsoport képes helyettesíteni.
Ebben a kötetben az első rész eseményei folytatódnak, újra Félkarú Dulek és kitagadott serege kerül előtérbe. Miként azt a szerzőtől már megszokhattuk, nem elégszik meg egy történettel, ezúttal is legalább négy-hat különböző csoport igyekszik saját céljai (vagy végzete) felé.
A fő szál ezúttal a Pannioni Birodalom terjeszkedésének megállítása, vezetőjének kiiktatása. Nem kis feladat, mert szavára százezrek ugranak, és gondolkodás nélkül felfalják az ellent, a birodalom egyik jellegzetessége ugyanis a kannibalizmus. Éppen ezért szövetkeznek a korábbi ellenségek (Dulek és Caladan Brood), miközben a háttérben istenek, félistenek, elődök, varázslók és mindenféle egyéb szerzet vívja saját harcát.
De nem is próbálkozom tovább a történet mibenlétének meghatározásával, legyen elég a heroic fantasy címke. Aki nem riad vissza a terjedelmes olvasnivalótól, és szereti a fantasy-t, az mindenképpen ismerkedjen meg a tetralógiával.
Visszatérve a terjedelemre. A brutálisan vastag kötet puszta súlyánál fogva kihívás elé állítja az olvasót. Vagy megbékél a gondolattal, és otthon ismerkedik vele, nyugodt körülmények között, vagy szembenéz a kihívással, és naponta magával cipeli. Ez utóbbi esetben garantált az izomtömeg növekedése, mert a regény hosszú órákon keresztül történő tartása mindenképpen ilyen mellékhatással jár.
Ám mindazok, akik már olvasták az előző két részt (A hold udvara, Tremorlor kapuja), biztosan nem fogják efféle nehézség miatt kihagyni az élményt, amit az eddigi Erikson könyvek is jelentettek – dacára az orkok és elfek hiányának.
Bár ha jobban belegondolok, a halhatatlanok nem hiányoznak a fajok közül, hiszen a T’lan Imassok és a Tiste Andii-k létezése (szándékosan nem írok életet) nem mérhető az emberek vagy a barghasztok rövid életkorához, a kaotikus orkokat meg bármely embercsoport képes helyettesíteni.
Ebben a kötetben az első rész eseményei folytatódnak, újra Félkarú Dulek és kitagadott serege kerül előtérbe. Miként azt a szerzőtől már megszokhattuk, nem elégszik meg egy történettel, ezúttal is legalább négy-hat különböző csoport igyekszik saját céljai (vagy végzete) felé.
A fő szál ezúttal a Pannioni Birodalom terjeszkedésének megállítása, vezetőjének kiiktatása. Nem kis feladat, mert szavára százezrek ugranak, és gondolkodás nélkül felfalják az ellent, a birodalom egyik jellegzetessége ugyanis a kannibalizmus. Éppen ezért szövetkeznek a korábbi ellenségek (Dulek és Caladan Brood), miközben a háttérben istenek, félistenek, elődök, varázslók és mindenféle egyéb szerzet vívja saját harcát.
De nem is próbálkozom tovább a történet mibenlétének meghatározásával, legyen elég a heroic fantasy címke. Aki nem riad vissza a terjedelmes olvasnivalótól, és szereti a fantasy-t, az mindenképpen ismerkedjen meg a tetralógiával.