Főkép

A sorozat második kötete majd kétszáz oldallal hosszabb az elsőnél, de ennek ellenére egy pillanatig sem unalmas, vagy kiszámítható. Erikson tényleg egyéni hangon képes mondani valamit a fantasy írók népes táborában. Ez nála nem csupán a hangzatos földrajzi- és személynevek kiválasztását jelenti, hanem egy olyan világ bemutatását, amely még mindig tartogat meglepetéseket az olvasónak, és amely népessége úgy látszik, inkább pusztítással, mint építéssel foglalkozott. Ennek ellenére csoda, hogy még mindig fejlett civilizációkról beszélhetünk, amelyek mentesek a „globalizáció” áldásaitól, és köszönik szépen, de ha úgy hozza a szükség, akkor egészen jól elvannak egymás mellett.

Ha mégsem, akkor viszont két lehetőség adódik: az uralkodó, domináns nép rövid és erőszakos úton elfojt minden szakadár próbálkozást, újabb évtizedekre biztosítva a békét. A másik, ritkább esetben az elnyomott nép fellázad, és szilaj áradatként igyekszik elmosni az „idegeneket”. Ez utóbbi változatnak lehetünk szemtanúi a Tremorlor kapuja című kötetben. Ez már önmagában is képes lenne kitölteni a terjedelmet, de a szerző megajándékoz bennünket még két-három csoport kalandjaival.

 

Mindezen felül menet közben azt is megtudjuk, mit is jelent a kötet címe. Ismét elhangzik, hogy a világon létező értelmes fajok hatalmas fájának csupán egyetlen ágacskája az emberiség. Újabb adalékok derülnek ki az Üregekről, és homályos utalások keretében közelebb jutunk a Hídégetők múltjához is.

Egy biztos, ha a jövőben valakinek érdekes és színvonalas fantasy regényt ajánlok, biztosan megemlítem Steven Erikson tetralógiáját. Mindezek fényében talán nem meglepő, ha bevallom, már nagyon várom a következő részt, ami az előrejelzések szerint 2004 őszén jelenik meg.