Kurt Vonnegut: Áldja meg az Isten, dr. Kevorkian
Írta: Galamb Zoltán | 2005. 02. 02.
Az Időomlás megjelenése után Vonnegut – immár nem először – úgy nyilatkozott: felhagy az írással, és a sokkal befogadhatóbb festészetnek szenteli idejét és energiáit. Szerencsére nem tartott sokáig a hallgatás, és egy jótékony célú felkérésre ismét tollat fogott az agg mester, aminek eredményeképp megszületett ez a különös kötet.
Az eredetileg rádiós karcolatokként elhangzó rövid eszmefuttatások első megközelítésben egyetlen téma, a halál körül forognak – talán nem véletlenül, lévén, hogy alkotójuk a nyolcvanhoz közel vetette papírra azokat.
A keret, mely az elbeszélés elemeit lényegében nélkülözi, már-már abszurdul nyilvánvalóan fiktív: a WNYC „riportere”, vagyis maga Vonnegut, orvosilag ellenőrzött halálközeli élmények keretében a Gyöngykapun túlról hoz vissza az élők közé a Mennyországban készített interjúkat, aminek végrehajtásához a címben említett Kevorkian doktor nyújt segítséget.
A „riportalanyok” többnyire az egykor az emberiség javáért küzdő néhai hírességek, jóllehet egy kétszeres gyilkos, mi több, a huszadik század legiszonyatosabb népirtásáért áttételesen felelős Hitler is nyilatkozik az élők világából rövid kirándulásokat tevő zsurnalisztának.
Az ironikus, nem egyszer maró gúnnyal megfogalmazott riportokat a humanizmus eszmeisége hatja át – nem is rövidke karcolatok, inkább kissé Márai-szerű, csupasz lényeggé nyirbált eszmefuttatások, magvas tanmesék, melyeknek didakticizmusát könnyedén ellenpontozza a szerző közvetlen, anekdotázó és mindig kedélyes stílusa.
Az ötös számú vágóhíd írójától azonban furcsán hatna, ha alig észrevehetően bár, de ne venné elő könnyedén kezelt posztmodern eszköztárát. Maga a cím is utalás Vonnegutnak az excentrikus humanistáról, Eliot Rosewaterről szóló regényére.
A bevezetőben is hemzsegnek az intertextualitás és az önidézés további példái. A rögtön a második gondolatfürtben megemlített Isaac Asimov – aki Vonnegut elődje volt az Amerikai Humanista Szövetség tiszteletbeli elnökeként –, egyben az utolsó riportalany, amivel a szerző mintegy keretként csatolja vissza a hamisítatlan fikciót a tisztán szépprózaiba.
A sci-fi nagymesterét megelőzően pedig Vonnegut egyik saját karaktere és egyben fiktív alter-egója, Kilgore Trout jelenik meg. Mindvégig megmarad viszont az oktató, viszont egy pillanatra sem kioktató hangvétel, az amerikai életforma fonákságai és az emberi lét kifürkészhetetlensége feletti elmélkedés nagyapós, szeretetteljes tónusa
E kis kötettől tehát ne korszakos irodalmi újításokat vagy revelációkat várjunk (hacsak nem első alkalommal olvasunk Vonnegutot), sokkal inkább háromnegyed órányi könnyed, ám nem kevés fekete humorral fűszerezett szórakozásra számíthatunk.
A szerző életrajza
Az eredetileg rádiós karcolatokként elhangzó rövid eszmefuttatások első megközelítésben egyetlen téma, a halál körül forognak – talán nem véletlenül, lévén, hogy alkotójuk a nyolcvanhoz közel vetette papírra azokat.
A keret, mely az elbeszélés elemeit lényegében nélkülözi, már-már abszurdul nyilvánvalóan fiktív: a WNYC „riportere”, vagyis maga Vonnegut, orvosilag ellenőrzött halálközeli élmények keretében a Gyöngykapun túlról hoz vissza az élők közé a Mennyországban készített interjúkat, aminek végrehajtásához a címben említett Kevorkian doktor nyújt segítséget.
A „riportalanyok” többnyire az egykor az emberiség javáért küzdő néhai hírességek, jóllehet egy kétszeres gyilkos, mi több, a huszadik század legiszonyatosabb népirtásáért áttételesen felelős Hitler is nyilatkozik az élők világából rövid kirándulásokat tevő zsurnalisztának.
Az ironikus, nem egyszer maró gúnnyal megfogalmazott riportokat a humanizmus eszmeisége hatja át – nem is rövidke karcolatok, inkább kissé Márai-szerű, csupasz lényeggé nyirbált eszmefuttatások, magvas tanmesék, melyeknek didakticizmusát könnyedén ellenpontozza a szerző közvetlen, anekdotázó és mindig kedélyes stílusa.
Az ötös számú vágóhíd írójától azonban furcsán hatna, ha alig észrevehetően bár, de ne venné elő könnyedén kezelt posztmodern eszköztárát. Maga a cím is utalás Vonnegutnak az excentrikus humanistáról, Eliot Rosewaterről szóló regényére.
A bevezetőben is hemzsegnek az intertextualitás és az önidézés további példái. A rögtön a második gondolatfürtben megemlített Isaac Asimov – aki Vonnegut elődje volt az Amerikai Humanista Szövetség tiszteletbeli elnökeként –, egyben az utolsó riportalany, amivel a szerző mintegy keretként csatolja vissza a hamisítatlan fikciót a tisztán szépprózaiba.
A sci-fi nagymesterét megelőzően pedig Vonnegut egyik saját karaktere és egyben fiktív alter-egója, Kilgore Trout jelenik meg. Mindvégig megmarad viszont az oktató, viszont egy pillanatra sem kioktató hangvétel, az amerikai életforma fonákságai és az emberi lét kifürkészhetetlensége feletti elmélkedés nagyapós, szeretetteljes tónusa
E kis kötettől tehát ne korszakos irodalmi újításokat vagy revelációkat várjunk (hacsak nem első alkalommal olvasunk Vonnegutot), sokkal inkább háromnegyed órányi könnyed, ám nem kevés fekete humorral fűszerezett szórakozásra számíthatunk.
A szerző életrajza