FőképMary Bergen egyesek szerint látnok, mások szerint boszorkány. Vérmérséklettől függ, ki melyik álláspontot részesíti előnyben, az azonban tagadhatatlan, hogy képes előre látni gyilkosságokat, sőt, ha elég erős a látomás, a rendőrséget is elvezeti a gyilkoshoz.

A kötet első oldalain éppen egy ilyen akciónak lehetünk tanúi. Hátborzongató, ahogy Mary ráhangolódik a gyilkosra, és méterről méterre vezeti a rendőrséget egyre közelebb a megoldáshoz. Hiszen közben rettenetesen szenved: testét kimerítik, lelkét pedig megviselik a szörnyű képek.
Aztán olyasmi történik, ami eddig még soha. Nem is kell akarnia a látomásokat, azok mégis jönnek. És erős fizikai fájdalmat hoznak magukkal.

Sőt, egyéb furcsaságok is történnek. A pszichiáternél ülve megtámadják a vitrinben díszelgő üvegkutyák; éjszaka arra ébred, hogy férje éjjeliszekrényen tartott fegyvere többször is rálő; egy tengerparti vendéglő teraszán megtámadják a sirályok; újságíró barátjuknál mások számára is látható, sőt, tapintható lesz a látomásában szereplő vér, és ráadásul a fürdőszobai tárgyak is rátámadnak.

Vajon tényleg a hatéves korában elszenvedett támadás okozta testi és lelki károk felelősek mindazért, ami mostanában vele történt/történik?
Mi történt valójában 24 évvel ezelőtt a gondnoki házban?
Miért rejtette Mary tudatának legmélyére az ezzel kapcsolatos emlékképeket?
Miért olyan ismerősek a látnoknak az áldozatok, ha még soha nem látta őket?

Kérdések, kérdések, kérdések. Válaszok meg sehol. Nos persze ez így nem igaz, hiszen a válaszok ott várják az érdeklődőket a kötet lapjain. Nem mondom, hogy ez Koontz legjobb könyve. Még csak azt sem állíthatom, hogy az alapötlet eredeti, hiszen sokan, sokféleképpen feldolgozták már a „látó” témáját, mégis van a történetben valami zsigeri borzongás, amitől az ember nem könnyen tud szabadulni.

Életrajz