FőképA napjaink varázslók uralta Londonjában játszódó történetben Bartimaeust, a leleményes, kissé szemtelen ötezer éves dzsinnt, valamint Nathanielt, a nagyravágyó, tizenegy éves varázslótanoncot mágikus erő kényszeríti együttműködésre.
Se vele, se nélküle kapcsolatuk során többször próbálnak megszabadulni egymástól, mert nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy csak együtt élhetik túl a hajmeresztő kalandokat, amelyekbe Nathaniel bosszúvágya miatt sodródtak.

Nathaniel élete csendes nyugalomban telt mestere és annak felesége társaságában, egészen addig az ominózus napig, amelyen feltűnt Simon Lovelace, a nagyhatalmú varázsló, aki pökhendiségétől vezérelve nem átallott megszégyeníteni az ifjú varázslótanoncot, aki ugyan nem volt tökéletes, erre mégsem szolgált rá.
A fiú, aki mindennél jobban vágyott az elismerésre, szégyenében elhatározta: bosszút áll az őt ért sérelemért. Bosszúja érdekében beleveti magát a tanulásba (pedig eddig sem lógott). Olyan dolgokról olvas, olyan varázslatokat memorizál, amelyeknek gyakorlása messze meghaladja az ő korának ajánlott szintet.
Teszi mindezt a legnagyobb titokban, így mesterének sincs fogalma róla, mi folyik a házában.

Amikor aztán Nathaniel elérkezettnek látja az időt, megidézi Bartimaeust, az ötezer éves dzsinnt, hogy segítségére legyen terve végrehajtásában. Csakhogy abba nem gondolt bele a kölyök, hogy akarata ellenére miféle kalandokba keveredhet.
Sajnos csak menet közben döbben rá, hogy kevés rosszabb dolog van annál, mint hogy a varázslók hatalmi harcának kellős közepén találja magát – néha teljesen tehetetlenül, mások eszközeként, néha pedig tevékeny, ám vesztésre álló félként.
Csakhogy ebben az esetben is beigazolódik, hogy a talpraesettség, az ész megfelelő használata, és a becsületesség még akkor is kifizetődő, ha az események éppen nem ezt igazolják.

Jonathan Stroud regénye hosszú idő után a legkellemesebb meglepetés az gyermek- és ifjúsági irodalom palettáján. Bár, ha jobban belegondolok, nem szabad figyelmen kívül hagyni a borítón szereplő ajánlást, mely szerint a kötet „nagyobb gyerekeknek és nagyobbra már nem növő felnőtteknek” szól.
Szóval ott tartottam, hogy nagyon meglepett a történet. Egyrészt, mert teljesen lerombolja, majd a maga bájos és egyedülálló módján újraépíti a varázslókkal és a dzsinnekkel (néha démonoknak is hívják őket) kapcsolatos elképzeléseinket.
Aki csak abból a szemszögből képes megközelíteni a témát, amit eddig hallott, látott, vagy olvasott, vegye magának a fáradtságot, és próbáljon meg eltávolodni az ismert dolgoktól – olyan élményben lesz része, hogy csak na.

Egyszerűen azért, mert jó a történet (nekem talán egy kicsit jobban tetszett, mint a Harry Potter), mozgalmas a cselekmény (bár igazi újdonság azért nincs benne), kidolgozottak és árnyaltak a karakterek, és éppen úgy ért véget, hogy az ember dühödten és fenemód kíváncsian kutat a trilógia következő kötete, A gólem szeme után. Csakhogy arra még egy kicsit várni kell.

Részlet a regényből