Főkép

Irodalmunk – amely nem szűkölködik tehetségekben – különös egyénisége volt Krúdy Gyula (1878–1933). Ha ma élne, nyugodt szívvel rátűzhetnénk a grafomán címként. Számolatlanul ontotta magából rövid terjedelmű írásait, amelyek aztán különböző újságokban láttak napvilágot. Legkedveltebb, és egyben legismertebb alakja a világcsavargó Szindbád, az örök vándor, aki sosem találja meg helyét/nyugalmát, ezért mindig újabb utakra, kalandok után indul. Ezt az örök szerelmes figurát többek szerint magáról mintázta, hiszen önmaga is hajlamos volt az efféle kiruccanásokra.

Szindbád alakjáról képzeletemben mindig Latinovits Zoltán jelenik meg. Ahogyan megszólal, hangjával egyszerre elvarázsolva hölgyeket és urakat egyaránt, enyhén deresedő fejével elmúlt éveket, hajdan volt korokat sejtetve. Tekintetéből pedig olyan belső tűz sugárzik, ami hangsúlyt és fontosságot ad mondanivalójának.

Kicsit nehéz helyzetben vagyok, amikor a tizenhét novella kapcsán született gondolataimat próbálom rendezgetni. Érzések és hangulatok kavarognak bennem, szavakkal igencsak nehezen leírható összevisszaságban.

A kötetben található Szindbád történetek közös jellemzője az a különös hangulat, amely általában jellemző volt Krúdyra. A valószínűtlenség érzete, az a finom szomorúság, ami körbelengi a főhőst. Bár a megnevezés ellen minden bizonnyal tiltakozna az idősödő úriember, aki képtelen betelni a másik nemmel, és aki haláláig igyekszik minél többet megtudni róluk. Sőt, még azon túl is. Hiszen pár írásban a már eltemetett Szindbád kiszökik a temetőből, hogy felkeresse valamelyik régen látott ismerősét. Akik egyáltalán nem csodálkoznak ezen, és úgy folytatják a beszélgetést, mintha csak tegnap találkoztak volna.

Bölcsesség keveredik hiúsággal, álmodozás a valósággal. Minden írással kacérkodó ifjúnak kötelezővé tenném Krúdy novelláinak elolvasását. Az itt fellelhető hasonlatok, képek, nyelvi lelemények többsége még elvétve sem fordul elő a hétköznapi beszédben. Használatuk mégsem tűnik öncélúnak, teljesen összhangban vannak a novellák hangulatával. Felerősítik a nem valós érzést, azt, hogy akikről itt szó esik, nem a megszokott életben, hanem a miénkkel több ponton azonos, lényegét tekintve mégis másik síkon léteznek.

Remélem, a fentiekből kiviláglik, mennyire sajátos Krúdy hangvétele. Álomszerű, elmosódott képek váltakoznak, miközben a felbukkanó alakok magukkal foglalkoznak, mintha csak tükör előtt nézegetnék magukat és a nagyvilágot. A tükörben pedig, furcsa mód magára is ismerhet az olvasó. Vagy másokra az ismerősei közül

Adjuk meg az írásoknak az időt, ami befogadásukhoz és megértésükhöz szükségeltetik. Ha elsőre nem is sikerül rájuk hangolódni, érdemes türelmesnek lenni, mert ez a jellegzetes hangulat sokáig megmarad az olvasóban.