FőképRáadást a koncertező előadóművészek szoktak adni, ha a közönség szűnni nem akaró tapssal fejezi ki ez irányú igényét. Janikovszky Éva nem tapsot, „csupán” kedves telefonhívásokat és leveleket kapott, amelyekkel az olvasók jelezték: bizony, szívesen olvasnának még tőle valamit. Akármit. Bármit. Nekik készült a Ráadás című kötet. No és persze mindazoknak, akik szeretik Janikovszky Éva kedves, derűs, mérhetetlenül türelmes szavait.

Írásaiban az a csodálatos, hogy akár kicsikhez, akár nagyokhoz szól, mindig valami olyasmit ad, amit senki más. Azt az érzést, hogy fontosak vagyunk. Hogy fontos odafigyelni egymásra. Hogy fontos megőrizni azokat az emberi értékeket, amik úgy tűnik, szépen lassan eltűnnek az egyre feneketlenebbé váló süllyesztőben. Janikovszky Éva sorait olvasva az embernek olyan érzése van, mintha a szomszédban lakó kedves idős nénit hallgatná, amint éppen arról panaszkodik szegény, hogy „Nem jó egyedül”, hogy mostanában „Rövidülnek a nappalok”, és „A postás már egyszer sem csenget”.

Panaszkodást említettem, de ha jobban belegondolunk, fentebb olvasható megállapításaival mi is egyetértünk. Csak legfeljebb nekünk, akik állandóan rohanunk, mindez nem tűnik fel annyira, hiszen egész nap emberek között vagyunk, sokszor sötétben indulunk el otthonról, és sötétben is érünk haza, a postással pedig egyáltalán nem találkozunk személyesen, legfeljebb az általa kurtán-furcsán, sokszor bosszantóan hiányosan kitöltött formanyomtatványokkal. Vagy azokkal sem.

Janikovszky Éva írásai persze nem csupán ezekre döbbentenek rá, hanem arra is, hogy „A szeretet hétköznapjai” csodálatosabbak a flancos ünnepnapoknál, hogy akármilyen okosak is vagyunk, „Van még mit tanulni”, többek között arról is, hogy milyen „Az ideális női táska”, illetve, hogy milyen is a „Kis kórházi illemtan – alulnézetből”. Szavai mindig kedvesek, nyugodtak, türelmesek. Csak nagyon ritka alkalmakkor ragadják el a megszokottnál hevesebb indulatok, de írásai végére akkor is igyekszik valami derűs, pozitív kicsengést varázsolni. Hiszen az élet szép…

Bár vannak benne olyan „kellemetlenségek”, amelyekkel kénytelenek vagyunk szembesülni, mi több, együtt élni. Mint például azzal a ténnyel, hogy a kötet borítóján és belső lapjain található illusztrációk, hiába kedvesek, aranyosak, hiába illenek a tartalomhoz, nem Réber László keze munkáját dicsérik. Hiszen sajnos ő sem halhatatlan. Mint ahogy Janikovszky Éva sem volt az. Mindketten hatalmas űrt hagytak maguk után, ami talán majd hosszú évek múltán ismét megtelik tartalommal.

A kötetben olvasható írások:
Jó napot kívánok!
Nem jó egyedül
Kéretik a fejre vigyázni!
Mit kérjünk karácsonyra?
Muszáj-dínomdánom
A szeretet hétköznapjai
Az égi jel
Nyugdíjasok farsangi mulatsága
Mitől kerek a világ?
Dudorászó önkéntesek
Frontvonalban – nyáron
Nyár este volt
Nyugdíjasok virágkora
Van még mit tanulni
Színházi élmény
Hinni kéne
Már megint!
Kedves Hölgyeim!
Rövidülnek a nappalok
Csöng a telefon
Tapasztalatátadás
Van egy ötletem!
A postás már egyszer sem csenget
Az ideális női táska
Mire költsük a tizenkilencezret?
Nehéz nyelv a magyar
Varázstükör nélkül
Kis kórházi illemtan – alulnézetből
Bocsika, megöregedtem!

A szerző életrajza

Janikovszky Éva Irodalmi Alapítvány