Hans de Beer: Pihe, siess haza!
Írta: Galgóczi Móni | 2004. 12. 09.
Szintén a 2004-es Téli könyvvásár újdonsága, ám egyben Janikovszky János fordítói debütálása is Hans de Beer saját illusztrációival ellátott mesekönyve, amely Pihe, a kis jegesmedve kalandos hajóútjáról, és élete első barátságáról szól. A kötet elsősorban az egészen fiatal, éppen csak olvasni tudó kisiskolások, vagy a szülőkkel esti mesét olvastató gyerekek érdeklődésére tarthat számot. Bár, ki tudja…
Hans de Beer mesekönyve engem személy szerint az illusztrációk különlegességével fogott meg. Nehéz megfogalmazni, miért is tetszenek annyira s képek. Talán, mert egész végig a pasztell földszínek dominálnak. Sehol egy harsány piros, sehol egy dinamikus zöld, sehol egy virító sárga, vagy éppen barátságtalan mélykék. Csupa természetes szín.
Arról nem is beszélve, hogy a képeken sehol, semmilyen formában – legalábbis közvetlenül – nem jelenik meg az ember. Közvetve természetesen igen, hiszen a hajót, amelyről a Pihe „vesztét” okozó halászhálót kidobták, emberek vezetik. Sőt, halászni is az emberek halásznak. És a várost is emberek építették, sőt, lakják is, ahol a kis jegesmedve végül is új barátokra lel, majd elindulhat vissza aggódó szüleihez.
A rajzok formája egészen eltér a Walt Disney-féle figuráktól. Pihe, Soma, Kanóca és a többi macska alakja kissé bumfordi, bájosan esetlen alakjuk egészen barátságossá, szeretetre méltóvá teszi őket. A betűk mérete és a szöveg mennyisége éppen ideális ahhoz, hogy a gyerekek ne fáradjanak el olvasás, vagy mesehallgatás közben.
A szinte szűziesen tiszta Északi-sarkon, ahol Pihe, a kis jegesmedve éppen kedvenc időtöltésének, a játéknak szentelte idejét, minden szép, tiszta, háborítatlan. Pihe bundája is a megszokott fehérben pompázik.
Mire azonban – hosszú és izgalmas kalandja után – visszatér a hó és jég birodalmába, bundája magán viseli az út „porát”, a civilizáció „mocskát”. Szerencsére egy kiadós úszás után a kis jegesmedve visszanyeri ártatlan színét, bár jó eséllyel ártatlanságát már soha nem kapja vissza. Hiszen, bár jól érzi magát otthon, szülei is gyakran kapják azok, hogy a távolba réved, és egy hajóra, valamint egy jó barátra gondol.
Kedves, bájos történet. Külön erényének tartom, hogy semmilyen körülmények között sem emlékeztet a Grimm-mesék eredetijeire, amelyek közül némelyik „akár vérgőzös pillanatokkal teli rémdráma is lehetne”.
Pihe történetéből hiányzik az erőszak. Nem folyik a vér, nem vernek meg senkit, sőt, az egymástól egészen különböző fajok egyedei nem csak hogy békében elvannak egymással, de még segítenek is egymásnak/egymáson. Bár ez esetben leginkább a kis jegesmedvének van szüksége segítségre. Amit meg is kap a sokat látott és tapasztalt tengerészmacskáktól. És ez így van jól.
Hans de Beer mesekönyve engem személy szerint az illusztrációk különlegességével fogott meg. Nehéz megfogalmazni, miért is tetszenek annyira s képek. Talán, mert egész végig a pasztell földszínek dominálnak. Sehol egy harsány piros, sehol egy dinamikus zöld, sehol egy virító sárga, vagy éppen barátságtalan mélykék. Csupa természetes szín.
Arról nem is beszélve, hogy a képeken sehol, semmilyen formában – legalábbis közvetlenül – nem jelenik meg az ember. Közvetve természetesen igen, hiszen a hajót, amelyről a Pihe „vesztét” okozó halászhálót kidobták, emberek vezetik. Sőt, halászni is az emberek halásznak. És a várost is emberek építették, sőt, lakják is, ahol a kis jegesmedve végül is új barátokra lel, majd elindulhat vissza aggódó szüleihez.
A rajzok formája egészen eltér a Walt Disney-féle figuráktól. Pihe, Soma, Kanóca és a többi macska alakja kissé bumfordi, bájosan esetlen alakjuk egészen barátságossá, szeretetre méltóvá teszi őket. A betűk mérete és a szöveg mennyisége éppen ideális ahhoz, hogy a gyerekek ne fáradjanak el olvasás, vagy mesehallgatás közben.
A szinte szűziesen tiszta Északi-sarkon, ahol Pihe, a kis jegesmedve éppen kedvenc időtöltésének, a játéknak szentelte idejét, minden szép, tiszta, háborítatlan. Pihe bundája is a megszokott fehérben pompázik.
Mire azonban – hosszú és izgalmas kalandja után – visszatér a hó és jég birodalmába, bundája magán viseli az út „porát”, a civilizáció „mocskát”. Szerencsére egy kiadós úszás után a kis jegesmedve visszanyeri ártatlan színét, bár jó eséllyel ártatlanságát már soha nem kapja vissza. Hiszen, bár jól érzi magát otthon, szülei is gyakran kapják azok, hogy a távolba réved, és egy hajóra, valamint egy jó barátra gondol.
Kedves, bájos történet. Külön erényének tartom, hogy semmilyen körülmények között sem emlékeztet a Grimm-mesék eredetijeire, amelyek közül némelyik „akár vérgőzös pillanatokkal teli rémdráma is lehetne”.
Pihe történetéből hiányzik az erőszak. Nem folyik a vér, nem vernek meg senkit, sőt, az egymástól egészen különböző fajok egyedei nem csak hogy békében elvannak egymással, de még segítenek is egymásnak/egymáson. Bár ez esetben leginkább a kis jegesmedvének van szüksége segítségre. Amit meg is kap a sokat látott és tapasztalt tengerészmacskáktól. És ez így van jól.