Részlet Steven Saylor: Catilina rejtélye című könyvéből

Alattuk
látszik a Tartarus is, valamint Dís mély kapuboltja,
s mint vezekelnek a vétkesek ott, teveled Catilína,
kit lebegő kövek és furiáid képe remegtet….
Virgilius, Aeneis, VIII: 666-669
(Lakatos István fordítása)


Hogy megváltozánk, és ó, mily
Furcsa lett végzetünk,
Catilina bajt hagyott s ily
Megtört Rómát nekünk?
Régen ártatlannak hittük,
Aztán vád vádat ért,
A konzult bűnössé tettük,
Ki erőszakkal élt.
Jő a hír, hogy fegyvert fogott,
Nemigen hisszük el,
De bűnös a szíve, s legott
mégsem eresztjük el.
Így hát bicsaklik a nyelvünk,
S Rómát szidalmazzuk;
Bíráink is félnek tőlünk,
Mert őket rágalmazzuk.
Ben Jonson, Catilina összeesküvése, IV. felvonás: 863-878

Mi az igazság?
Pontius Pilatus





Első rész

Nemo

I.

– Cato szerint… – olvastam, majd szünetet tartottam, és bandzsítva meredtem a tekercsre.
A vakító nyári nap besütött az ablakon, és átvilágította a pergament, amelyen elmosódtak a halvány, fekete betűk. Negyvenhét évesen már az én szemem sem volt a régi. Másfél méter távolságból megszámolom egy olajfa leveleit, de az O és U, valamint az I és L betűk gyakran kifognak rajtam.
– Cato szerint – kezdtem újra, kartávolságban tartva a tekercset, és némán olvastam tovább. – Hát ez aztán nevetséges! Cato egyértelműen azt írja, hogy a szénát régen le kellett volna kaszálni. Tessék, már junius kalendusa van, és el sem kezdtük!
– Ha közbeszólhatok, gazdám… –, köszörülte meg a torkát Aratus, aki a könyökömnél állt.
A rabszolga még ötven éves sem volt, de már régóta vezette a birtokot, amit én csak az előző év őszén vásároltam meg.
– Igen?
– Gazdám, a virágok még nem hullottak le a fűről. Nem ritka, hogy későn érik be a termés. Hiszen tavaly is ugyanez volt a helyzet. Nem kaszáltuk le a szénát junius vége előtt…
– Láttam, hogy mennyi veszett kárba belőle a csűrben! Kötegekben rohadt szét a tél folyamán, és alig maradt annyi, hogy az ökröket tavasszal ellássuk a szántás ideje alatt.
– Ez nem azért történt, gazdám, hanem a csűr teteje miatt, amit tönkretett a vihar múlt télen. Beesett az eső, és eláztatta a szénát. Semmi köze nincs ahhoz, hogy későn kaszáltuk le a füvet tavaly nyáron.
Aratus lesütötte a szemét, és összeszorította a száját. Továbbra is szolgai engedelmességgel állt mellettem, de türelme alighanem már a végét járta.
– Mégis, Cato egyértelműen fogalmaz: „Vágd le a füvet, amikor eljön az ideje, és vigyázz, nehogy túl későn kaszáld le.” Namármost, lehet, hogy Marcus Porcius Cato majdnem száz éve halott, de alig hinném, hogy a természet rendje megváltozott volna ennyi idő alatt.
Felnéztem Aratusra, aki lebiggyesztette szorosan összezárt ajkát.
– És még valami… – Átfutottam az írást, azt a bekezdést kerestem, ami előző éjjel a szemembe ötlött. – Á, megvan: „a csicseriborsó mérgező az állatállományra nézve, ezért amint meglátod a legelőn, húzd ki a földből.” Mégis, a jó múltkorában azt láttam, hogy az egyik rabszolga kivitt egy adag égett csicseriborsót a konyhából, és belekeverte az ökrök takarmányába.
Vajon tényleg az égnek emelte a szemét Aratus, vagy csak képzelődtem?
– A csicseriborsó virága mérgező az állatok számára, nem a babja, gazdám. Az emberek is éppúgy meghalnak tőle, ha jól hiszem – tette hozzá szárazon.
– Ó, értem. Akkor már minden világos. – Behunytam a szemem, és ujjammal összecsíptem az orrnyergemet. – Ha valóban úgy van, ahogy mondod, és a virág még nem hullott le a fűről, akkor úgy vélem, várnunk kell még a kaszálással. Megjelentek már a levelek a szőlőskertben?
– Igen, gazdám. Már elkezdtük metszeni a szőlőt, és rudakhoz kötöztük őket – ahogy Cato is elrendelte. És mivel Cato tanácsa szerint csak a legügyesebb és legtapasztaltabb rabszolgákra szabad ezt a munkát rábízni, most már mennem kéne, hogy felügyeljem a többieket.
Bólintottam, mire távozott.
Még nem volt dél, de a szobában már megrekedt a fülledt és forró levegő. Lüktetést éreztem a homlokomban, amit a hőségnek tudtam be, habár valószínűbbnek látszott, hogy a szemem erőltetése és az Aratusszal való vitatkozás gyötörte meg a fejemet. Kisétáltam a gyógyfüves kertbe, hogy frissebb levegőt szívjak. A házból hirtelen sikoltozás ütötte meg a fülemet – Diana visított, majd Meto is kiabálni kezdett: – Hozzá sem értem! – Végül Bethesda anyai korholását lehetett hallani. Sóhajtottam, és tovább sétáltam, keresztül a kapun, majd onnan a kecskekarámig vezető ösvényre. Két rabszolga a törött kerítést javítgatta. Alig vettek észre, amikor elhaladtam mellettük.
Az ösvény elvezetett a szőlőskert mellett, ahol Aratus már szorgalmasan felügyelte a fiatal szőlőt kötöző rabszolgákat. Addig sétáltam, amíg el nem érkeztem az olajligetbe, ahol aztán megpihentem a hűs árnyékban. Egy méh döngicsélt el a fejem mellett, majd eltűnt a fák törzsei között. Követtem a gyümölcsöskert végéig, a hegygerincig, ahol egy szűz erdőfolt kezdődött. A sűrű szélén néhány csupasz tuskó mutatta, hogy valamikor a fennsíkot is le akarták tarolni, de abbahagyták. Örültem, hogy vadnak és erdősnek maradt meg a gerinc, még akkor is, ha Cato helytelenítette volna, hogy nem haszonnövényt termesztünk rajta. Cato mindig jobban kedvelte a magaslati termőföldet, mert az alacsonyan fekvő vidéket betakarhatta a köd, és a termést megtámadhatta a gabonaüszög.
Leültem az egyik rönkre, és kitikkadtan pihegtem egy göcsörtös, ősi tölgyfa árnyékában. A méh megint beledöngött a fülembe – talán a mandulaillatú olaj vonzotta, amit Bethesda előző este dörzsölt a hajamba. Rohamosan őszültem, már legalább félig ősz hajszálak keveredtek a feketébe. Amióta vidéken éltem, fele olyan gyakran vágattam le a hajam, mint a városban, így a laza, göndör hajfürtök megkerülték a fülemet, és leértek a nyakamig. Életemben először növesztettem szakállat – már az is félig ősz volt, főleg az állam körül.
Bethesda haja is őszülni kezdett, ám ő hennával festette be. Mély, telt vörös színt kotyvasztott össze, egészen vérvörösbe fordult a feje. Ám a haja még mindig gyönyörű volt, sűrű és fényűző. Én egyre kevesebbet törődtem a hajammal, ő viszont egyre figyelmesebben ápolta az övét. Már nem eresztette le, csak amikor ágyba feküdtünk. Napközben kontyba kötötte, és összetűzte a feje tetején. Úgy nézett ki, mint egy dölyfös római matróna, csak egyiptomi kiejtése árulta el.
A gondolat nevetésre késztetett, és észrevettem, hogy a fejfájásom is elmúlt. Lenéztem a völgyre, és mélyen magamba szívtam a vidék illatait: az állatok szagát, a száraz szélben zörgő fű illatát, a forró, égető nap alatt szunnyadó föld kipárolgását. Úgy tanulmányoztam a birtok alaprajzát, mintha egy térképet tettek volna elém. A nagy ház vörös cserépteteje a hálószobákat, a konyhát, a könyvtárszobát és az étkezőt rejtette, míg a tető magasabb része alatt a fürdők bújtak meg. A bejárati ajtó előtt díszudvart alakítottak ki, halastóval és virágágyásokkal, az üstökkel és dézsákkal teli második udvar a bor erjesztésére szolgált, a harmadik udvar kövezett szérűskertje nyitottan nézett az ég felé, a gyógyfüves kert pedig mintha a könyvtárszobához lett volna csatolva, ahonnan épp az imént indultam el. A ház mellett kaptak helyet a fészerek, pajták, valamint a kút és az olaj préselésére használt kis épület. A környező földeket a használatuk szerint osztották fel: külön volt a gabona és a többi termény, a szőlőskert és az olajültetvény. A birtokot balra egy erdei patak határolta, jobbra a Rómába vezető út – a széles, kövezett Via Cassia –, előttem pedig a messzeségben, túl a megművelt földeken, egy alacsony kőfal, amely összekötötte a patakot az úttal. Bal kéz felől a vízfolyás, jobb kéz felől az út, a távolban a fal, majd a negyedik határvonal, a hegygerinc, amin ültem. Idilli helyszín volt, érdemes arra, hogy egy költő verset írjon róla, vagy hogy akár a kérges lelkű, vén Cato is megdicsérje. Minden római azt az álmot dédelgeti, legyen akár gazdag, akár szegény, hogy egy vidéki birtok tulajdonosa lesz, és elmenekülhet a fékevesztett, őrült városból. Senki sem számított rá, hogy nekem sikerül. De valamiért mégsem voltam boldog.
– Te nem ide tartozol, Gordianus.
Riadtan fordultam meg.
– Claudia! Megijesztettél.
– Remek! Még mindig jobb az ijedtség, mint az unalom és a boldogtalanság.
– Hogy láthatnád a hátam mögül, hogy unatkozom és boldogtalan vagyok?
Szomszédom terebélyes csípőjére tette a kezét, és ferdén sandított rám.
– Szétvetett láb és térd, a könyök a térden, a kezek összekulcsolva, az áll a kézen, a fej oldalra billen, a váll megereszkedve – sorolta. – Ha harminc évvel fiatalabb lennél, Gordianus, reménytelenül szerelmesnek hinnélek. A te esetedben viszont az az igazság, amit az előbb mondtam: egyszerűen nem vagy vidékre való. Hadd üljek le melléd erre a másik farönkre, és hadd mutassam meg neked, hogy miként látja ezt a pompás vidéket valaki, aki tényleg szereti.
Helyet foglalt a farönkön, ami alacsonyabb volt a vártnál, ezért valósággal ráhuppant jól kipárnázott hátsó felével. Jókedvűen felkacagott. Szétterpesztette a lábát, kezével a térdére csapott, és belemélyesztette pillantását az előttünk feltáruló tájképbe. Akkor sem tűnt volna elégedettebbnek, ha a gerinc másik oldalán ülünk, és az ő birtokát szemlélgetjük.
Claudia néhai barátom és pártfogóm, a birtokot rám hagyományozó Lucius Claudius unokatestvére volt. Megjelenését tekintve akár Lucius lánytestvére is lehetett volna, sőt, egyenesen úgy festett, mint a megboldogult női inkarnációja. Valószínűleg ezért kedveltem meg azonnal, amikor először átjött a hegyen bemutatkozni. Luciushoz hasonlóan neki is kolbász-ujjai voltak, arca akár a szilva, orra, mint a cseresznye. Sokkal több haja volt, mint unokafivérének, aki egészen megkopaszodott a halála előtt, de leheletfinom, bolyhos hajuk színe egyformán vörösesszőke volt, noha a kor kifakította, és ezüstös tincsekkel tarkította. Az asszony lazán feltűzte a sörényét, amelyből kósza indák álltak ki, és bohókás keretet adtak barátságos, kerek arcának. Luciusszal ellentétben őt nem érdekelte a cicoma, egyetlen ékszert láttam rajta néhanapján, egy arany nyakláncot. A női stólát megvetően kezelte, a vidéki élethez jobban illő, hosszú gyapjútunikát viselt, és rusztikus színeket hordott. Messziről akár férfinak is nézhették volna, terebélyes alkata és seszínű öltözete miatt, mi több, összetéveszthették volna egy férfi rabszolgával is; ami ironikus jelenet lett volna, hiszen a legelőkelőbb patrícius vér csörgedezett az ereiben.
A birtoka a hegygerinc másik oldalán terült el, és szó szerint kell érteni, hogy az övé volt, mert egyenesen az ő örökölte apa, fivér és férj híján. Luciushoz hasonlóan Claudia sem házasodott meg soha, de sikerült szerét ejtenie, hogy függetlenül, a saját törvényei szerint élje az életét. Ezzel a mutatvánnyal a vagyonos városi matrónák között is feltűnést keltett volna, de még feltűnőbb volt a hagyományoktól gúzsba kötött vidéken. Olyan erőteljes karaktert feltételezett, amit Claudia lágy, puha arcvonásaiból senki nem olvasott volna ki.
Nem ismertem a birtokszerzés körülményeit, nem tudtam, hogyan sikerült megkaparintania ezt a claudiusi örökséget. Az ő földje csak egy kis részét képezte a család birtokainak a régióban. Egyszer csak azt vettem észre, hogy minden irányból a Claudius család vesz körbe. A hegygerinctől délre Claudia kicsi birtoka terült el. Ezt a földsávot nem tartották annyira értékesnek a sziklás lejtő és az alacsony völgyben fekvő ültetvények miatt, amelyeket a Cato által annyira rettegett köd borított be télen. A nyugat felé csörgedező erdei patakon túl az asszony unokafivérének, Publius Claudiusnak a földje következett, de a magas kilátóhelyemről is éppen csak a masszív villa tetejét láthattam a fák koronája fölött. Az északi kőfal mögött kezdődött egy másik unokafivér, Manius Claudius birtoka. A földjéből alig láttunk valamit a távolság miatt, a háza teljesen eltűnt a láthatár mögött. A Via Cassia másik oldalán, keleti irányban, meredek, sziklás kaptató kezdődött. Innen szökött az ég felé a hegy, amit a helybeliek Argentum-hegynek hívtak. A legmagasabb ormokat sötét erdőségek takarták. Az a terület szintén Claudia egyik unokafivéréhez tartozott, Gnaeus Claudiushoz. Úgy hírlett, elsőrangú vaddisznó- és szarvasvadászatokat lehetett ott rendezni. A hegy gyomra valahol egy kiváló ezüstbányát is rejtett, ám a készletei állítólag már régen kifogytak. Tisztán láttam a kanyargó ösvényt, ami felvezetett a hegy oldalára, és hirtelen eltűnt az egyik, fenyőfáktól takart sziklaperemnél. Az út, amelyen egykoron végeérhetetlenül robotoló rabszolgák küzdötték fel magukat, kikerült a használatból, benőtte a gaz, és már csak a kecskék lábától kopott tovább.
Általános volt az egyetértés abban, hogy az összes családi birtok közül pártfogóm, Lucius Claudius földje a legjobb, és ő rám hagyományozta a területet. A Claudius família, élén az ifjú Gnaeusszal, hiába bérelte fel a legagyafúrtabb ügyvédeket, a végrendeletet nem lehetett megtámadni. Nekem kedveztek az istenek a római bíróság előtt, és megkaptam a birtokot. Miért nem voltam ezzel a helyzettel mégsem elégedett?
– Ez tényleg gyönyörű hely – mondta Claudia, miközben lenézett a vörös cseréptetős házra és a megművelt földekre. – Kislánykoromban még elhagyatott terület volt. Lucius fivérem nem érdeklődött a földművelés iránt, és hagyta, hogy minden tönkremenjen. Aztán úgy tizenöt évvel ezelőtt – éppen azután, hogy találkozott veled, és valami közös kalandba bonyolódtatok – hirtelen érdekelni kezdte a hely, és egyre gyakrabban látogatott ide. Megvásárolta Aratust, és megtette felügyelőnek a birtokon, újratelepítette a szőlőt és az olajligetet, új rabszolgákat hozott, és felújította a házat. A birtokból jövedelmező vállalkozás lett, és bármikor elbújhatott itt, ha elege lett a városból. Mindnyájunkat elkápráztatott a sikere. Ahogy a váratlan halála is lesújtott mindegyikőnket – sóhajtotta.
– A végrendelete pedig mindegyikőtöknek nagy csalódást okozott – tettem hozzá halkan.
– Ugyan, Gordianus, nem szabad neheztelned. Nem vádolhatod Gnaeus fivéremet amiatt, hogy pert indított ellened. Lucius az ő unokafivére volt, és mind arra számítottunk, hogy ő örökli a földet, elvégre a birtoka nem jó földművelésre, csak vadászatra, és a bányából is rég kitermeltek minden ezüstöt. Cicero szokásához híven briliáns módon képviselte az ügyedet – nagyon szerencsés vagy, hogy egy ilyen nagy ember volt az ügyvéded. Mind irigyeltünk érte. Cicero érveivel nem lehetett vitatkozni, ezért a római bíróság úgy döntött, hogy Lucius végakarata érvényes, és ezzel le is zárták a kérdést. Luciusnak mesés vagyona volt, és számos csodálatos vagyontárgyat hagyományozott a vér szerinti rokonaira. Én magam megörököltem az anyja ékszereit és a házát a Palatinus-dombon, a városban. Rád az etruszk birtokát hagyta. Már mindannyian beletörődtünk a ténybe.
– Tudom, hogy te beletörődtél, Claudia, de az unokatestvéreidben nem vagyok biztos.
– Miért? Talán zaklattak téged?
– Nem egészen. Sem Gnaeust, sem Maniust nem láttam a tárgyalás óta, de mindketten küldtek egy hírvivőt, aki elmondta a felügyelőmnek, hogy egyetlen rabszolgám sem lépheti át a birtokom határait – hacsak nem akarom, hogy egy végtagjuk hiányozzon, amikor előkerülnek.
Claudia a homlokát ráncolta, és megrázta a fejét.
– Nagyon sajnálom. Mi a helyzet Publiusszal? Ő a legidősebb, és mindig józanul gondolkodott.
– Igazság szerint lehet, hogy legközelebb Publius citál a bíróság elé.
– Nem! De hát miért?
– Van valami nézeteltérés a patakkal kapcsolatban, ami a birtokainkat elválasztja. A hagyatéki okiratban az szerepel, hogy nekem van jogom a patakot használni, és mindent, ami benne van, de Publius nemrégiben küldött egy levelet, amiben azt állítja, hogy ezek a jogok egyedül őt illetik meg.
– Ó, egek!
– Majd az ügyvédek elrendezik. Közben viszont tegnap, amikor néhány rabszolgám a pataknál mosta a ruhákat, Publius rabszolgái, akik feljebb tartózkodtak a vízfolyás mentén, szándékosan felkavarták a sarat a patak medréről. Az én oldalamon lévő asszonyok emiatt szidalmazni kezdték az ő oldalán álló nőket, míg végül már nemcsak szitokszavak röpködtek a víz fölött. Előkerült a két felügyelő, hogy leállítsák a csetepatét, de addigra az egyik rabszolganőmet már fejen találta egy eldobott kő.
– Súlyosan megsérült?
– Nem, de vér folyt bőven, és meg fog maradni a sérülés nyoma. Ha annyira szeretnék pereskedni, követelhetném, hogy Publius vegyen nekem egy új rabszolgát helyette.
Claudia a térdére csapta a kezét.
– Tűrhetetlen! Nem hittem volna, hogy így provokálnak téged, Gordianus. Azt hiszem, beszélni fogok a kedves rokonaim fejével, és remélem, hogy a jószomszédi kapcsolatokra hivatkozva közbeavatkozhatok. A józan észt, a törvényt és a rendet már nem is említem!
Dühkitörése olyan drámaira sikerült, hogy elnevettem magam.
– Nagyra értékelném, ha megpróbálnál közben járni az ügyemben, Claudia.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Lehet, hogy a városban megszokott dolog az állandó pereskedés és a szomszédok ellenségeskedése, de itt vidéken nincsen helye ennek a háborús hangulatnak. Errefelé mindennek a nyugalomról, a termékenységről és a házias életformáról kell szólnia, ahogy maga Lucius mondaná.
– Igen, én is emlékszem egy esetre, amikor ezeket a szavakat használta. Akkor készült elhagyni a várost a birtok kedvéért. – Lenéztem a patakra, aztán a fák tetején túl Publius házának csúcsára, és kellemetlen érzésem támadt. Másfelé kényszerítettem a tekintetem, és a gondolataimat is eltereltem. – Gyakran találkoztál Luciusszal, amikor itt volt?
– Ó, minden alkalommal, amikor erre járt. Aranyszívű ember volt – de ezt te is tudod. Gyakran jöttünk fel erre a hegygerincre, és pontosan ezekre a rönkökre ültünk le. A földeket figyeltük, és terveket szövögettünk. Egy kis malmot akart építeni a patak mellé. Tudtál róla?
– Nem.
– Igen, egy nagy malomkerékkel. Az egyik fogaskerékkel gabonát akart darálni, a másikkal a köveket, amiket Gnaeus bányájából ástak ki. Nagyra törő és bonyolult terv volt, de Lucius meg volt győződve róla, hogy egyedül is sikerül majd megterveznie. Kár, hogy ilyen hirtelen meghalt.
– Azt hiszem, a legjobb hirtelen meghalni. Sok embert ismertem, akinek nem volt ilyen szerencséje.
– Igen, biztosan sokkal rosszabb, ha az ember lassan megy el, esetleg egyedül…
– Lucius ellenben nagyon is gyorsan halt meg, és több száz ember vette körül. Éppen átsétált a Forumon, ahol szinte mindenki ismerte és szerette. Később úgy mesélték nekem, hogy nevetgélve és viccelődve ment a kíséretével, amikor váratlanul a mellkasához kapott, és összeesett. Szinte azonnal meghalt, csak nagyon keveset szenvedett. A temetése is grandiózus volt; temérdek jó barát gyűlt össze, minden társadalmi rétegből – emlékeztem vissza mosolyogva. – A Vesta-szüzekre bízta a végrendeletét, ahogy a gazdag emberek szokták. Amíg nem hívtak, hogy a saját szememmel nézzem meg, fogalmam sem volt róla, hogy hagyott rám valamit. Erre tessék, a kezembe nyomták az etruszk birtokának iratait, és Cato művének, a Földművelésnek egyik viseltes másolatát. Alighanem hallotta, amikor arról álmodoztam, hogy valamikor visszavonulok vidékre, és magam mögött hagyom Róma összes tébolyát. Persze ezek csupán léha ábrándok voltak – az én helyzetemben melyik ember engedhette volna meg magának, hogy egy valamirevaló birtokot vegyen, és megvásárolja a műveléséhez szükséges rabszolgákat is?
– Eltelt egy év, és mégis itt vagy. Teljesült az álmod.
– Igen, hála Luciusnak.
– Mégis itt szomorkodsz a hegytetőn, mint Jupiter, amikor az égő Tróját nézte.
– Ez annak köszönhető, hogy egyik-másik szomszédom nem fogad szívesen – búslakodtam.
– Azt biztosra veszem, de szemlátomást más is nyomja a begyedet.
Vállat vontam.
– Ma reggel majdnem egymásnak estünk Aratusszal. Egy lehetetlen, nagyképű városi tuskónak tart, aki semmit sem tud a földművelésről, és egyetlen szándéka, hogy az útjába álljon. Meglehetősen nevetségesnek tűnhettem a szemében, amikor olyan részleteken rágódtam, amiket csak félig értettem, és Catótól idéztem neki.
– Hát te milyennek látod őt?
– Tudom, hogy Lucius nagy becsben tartotta, de nekem úgy tűnik, hogy a birtokot fele olyan hatékonyan sem irányítja, ahogy kéne. Túl sok a pazarlás.
– Ó, hogy utálom a pazarlást! – sóhajtott fel Claudia. – Soha nem engedem a rabszolgáknak, hogy bármit kidobjanak, amit valahogy még fel lehet használni.
– Nos, Aratusszal az egyik csatát folytatjuk a másik után, amióta múlt ősszel ide érkeztem. Talán tényleg egy beképzelt tuskó vagyok a városból, akinek fogalma sincs a földművelésről, de felismerem a pazarlás jeleit, és Catót is el tudom olvasni. Ezen túl van még valami Aratusban, ami miatt nem bízom benne. Lehet, hogy egyszerűen nem vagyok hozzászokva ennyi rabszolgához, akiket mind el kell igazgatni. Külön fejtörést okoz egy ilyen erős akaratú és magabiztos rabszolga, mint Aratus. Lucius mindent rábízott a birtokon, ezért az érkezésem kényelmetlen helyzetbe hozta. Úgy néz rám, mintha egy tüske lennék a körme alatt. Én meg úgy kezelem, akár egy lovat, amelyikben nem bízom. Rá kell vennem, hogy elvigyen oda, ahova akarom, de titokban azt gyanítom, hogy le fog dobni a hátáról. Mindig azon kapom magam, hogy szidom a háta mögött, ő pedig mogorva és szemtelen velem.
Claudia együttérzően bólogatott.
– Ó, mindig nehéz jó felügyelőt találni. De a vidéki élet örömei még ezzel együtt is feledtetik a bosszúságokat, legalábbis én így tapasztaltam. Szerintem van nagyobb problémád is Aratusnál, Gordianus.
Oldalról felé sandítottam. Puhatolózásával kezdett érzékeny pontokat érinteni.
– Azt hiszem, be kell vallanom, hogy hiányzik a legnagyobb fiam.
– Ó, az ifjú Eco. Találkoztam vele, amikor segített ideköltöznöd múlt ősszel. Jókiállású fiatalember. Miért nincs itt veled most?
– Ott maradt a városi házamban, az Esquilinus-dombon, és elégedett azzal a hellyel. Nem várhatjuk el egy huszonhét éves fiatal férfitől, hogy a vidéki élet békességét válassza a város nyüzsgése helyett. Nem beszélve arról, hogy nemrég nősült, és a leány jobban szereti a saját háztartását vezetni. El tudsz képzelni egy ifjú asszonyt, aki Bethesdával viaskodik a ház feletti parancsnokságért? Már a gondolatra is összeborzadok. Abban aztán nem lenne semmi békesség! Aztán Ecót a munkája is a városhoz köti. Olyasmit csinál, amit én csináltam régebben – veszélyekbe sodorja magát, és aggódom érte. Róma egyre félelmetesebb hely…
– Az embernek végül engednie kell, hogy a saját útjukat járják. Legalábbis így hallottam. Még mindig vannak gyerekeid, akik veled laknak.
– Igen. Éppen egymás torkának ugrottak, amikor elhagytam a házat. Meto már elég nagy ahhoz, hogy benőjön a feje lágya. A következő hónapban lesz tizenhat, és magára veszi a férfiúi tógát. Nem szabadna Dianával verekednie. A kislány csak hat éves, de a legkedvesebb szórakozása, hogy a bátyját kínozza…
– Diana? Ez a rövidebb neve?
– Nos, a Gordiana túl hosszú név egy ilyen aprócska lánynak, nem igaz? Másfelől nagyon is illik rá az istennő neve, imádja a vad dolgokat. Jól érzi magát itt, vidéken. Figyelnem kell rá, hogy ne kóboroljon el túl messzire egymagában.
– Ó, milyen hatalmasnak lehet a birtok egy hatéves gyerek szemében. Ez a gerinc egy nagy hegynek tűnhet, a fal egy erődítménynek, a patak meg egy hömpölygő folyamnak. Meto szereti a vidéki életet?
– Nem a városban nőtt fel, hanem lent, Baiae-ben, a tengerparton. – Claudia furcsán nézett rám. – Őt is örökbe fogadtam, akárcsak a bátyját – magyaráztam. Nem mondtam el neki, hogy Meto rabszolgának született. Mások talán leleplezhették a titkot, de tőlem senki sem hallotta. – Nem idegen tőle a vidéki életforma. Szeretett a városban lakni, de ez ellen sincs kifogása.
– Hát a feleséged, Bethesda?
– Egyes asszonyoknak olyan hatalmuk van, hogy a világ bármely szegletét a saját ízlésük szerint formálják át, bárhova vetődjenek, és ő is ezek közé tartozik. Szülőhelye, Alexandria szépsége mellett amúgy is elhalványul minden hely. Róma sem vetekedhetett vele, miért éppen az etruszk vidék lenne kivétel? Az igazat megvallva, szerintem hiányzik neki a nagy piac és a sok pletyka, a halszag a folyó közelében, az ünnepi Forum zsibongása, a városi tolongás és zűrzavar.
– És neked?
– Nekem?
– Neked is hiányoznak ezek a dolgok?
– Egy pillanatig sem!
Gyanakodva nézett rám, szemében együttérzéssel.
– Gordianus, nem lehettem volna rabszolgák két generációjának elnéző gazdája és felügyelője, és nem alkudozhattam volna ravasz árverésvezetőkkel innen egészen Rómáig az elmúlt negyven évben, ha nem tanultam volna meg kiszúrni, amikor valaki nem őszinte velem. Nem vagy boldog itt, és ennek semmi köze a perlekedő szomszédokhoz vagy a városban élő fiad hiányához. Honvágyad van.
– Ostobaság!
– Unatkozol.
– Egy ilyen birtokon?
– És magányos vagy.
– Amikor itt van körülöttem a családom?
– Nem azért unatkozol, mert nincsen tennivalód, hanem mert hiányoznak a városban megélt, váratlan kalandok. Nem a szeretteid miatt vagy magányos, hanem azért érzed magad egyedül, mert itt nem keresnek fel idegenek. A vidéken élő emberek jól ismerik ezt a fajta magányt, hiszen nem gyakran találkoznak idegenekkel. Én is éreztem egész életemben. Gondolod, hogy nem untam meg az unokafivéreim társaságát? Mindig csak Publius, meg Manius, meg Gnaeus és az ő rabszolgáik. Mindig vágytam egy ismeretlen arc felbukkanására. Ezért szeretek veled beszélgetni, Gordianus. Csakhogy én vidéken nőttem fel, míg te a városban, ezért neked ez a fajta unalom és magány sokkal rosszabb lehet.
– Hát, lehet valami igazság abban, amit mondasz, Claudia, de a legkevésbé sem hiányolom a várost. Alig várom, hogy magam mögött hagyjam! Fiatalembereknek való hely az, akiket még a bűnök csalogatnak – sehol sincs annyi lehetőségük arra, hogy elérjék az áhított hatalmat, kiéljék a vágyaikat vagy a mohóságukat, vagy belehaljanak a vágyak űzésébe. Én viszont már hátat fordítottam ennek. Az istenek akarata volt, hogy Lucius meghaljon, és rám hagyja a birtokát. Az istenek rám mosolyogtak, és megmutatták a kiutat. Rómában már nem lehet élni: mocskos, túlzsúfolt, zajos és erőszakos. Csak egy őrült költözne oda vissza!
– De a munkád…
– Az hiányzik a legkevésbé! Tudod, mivel kerestem a kenyerem? Úgy neveztem magam: a Nyomozó. Ügyvédek béreltek fel, hogy bizonyítékot találjak ellenfelük bűnösségére. Politikusok – ne lássak soha többé egyet sem! – fizettek nekem azért, hogy rántsam le a leplet valami nagy botrányról, és ők átgázolhassanak a másikon. Régebben azt gondoltam, hogy az igazság szolgája vagyok, és az igazságon keresztül az igazságosságot is képviselem, de ez a két fogalom már teljesen elveszítette a jelentését Rómában. A latin nyelv kihalt szavai közé kéne sorolnunk őket. Ha felfedeztem, hogy valaki elkövetett valami szörnyű bűntettet, a következő pillanatban fel is mentette őt a lefizetett bírói testület. Megtudtam, hogy valaki ártatlan, és mégis végig kellett néznem, ahogy hamis bizonyítékokra hivatkozva elítélik és kiűzik a városból. Hányszor szembesültem azzal, hogy bár egy-egy hatalmasság tényleg botrányba keveredett – aki amúgy semmivel sem bűnösebb a többi esendő embernél –, az embereket mégis csak a botrány érdekelte, ezért kirúgták a szenátusból. Valójában a politikai ellenfelei irányították az eseményeket, és az igazi indítékaikat csak találgatni tudtam. Közben egy jellemtelen gazember hízeleg a tömegnek, megvesztegeti a vezetőiket, és konzullá választatja magát! Régebben azt hittem, Róma válik egyre gyalázatosabbá, de ma már tudom, hogy én változtam meg. Túl öreg vagyok és túl érzékeny a gyomrom az ilyen elvetemültségekhez.
Claudia hallgatással felelt a szóáradatra. Felvonta a szemöldökét, és kényelmetlenül feszengett a szenvedélyek feltörése hallatán. Utána sokáig csak némán lestük a tájat. Füst gomolygott felfelé a konyhából. A völgyben az akolt javító rabszolgák kalapácsütései visszhangoztak tompán, közben egy elkóborolt kecskegida mekegett. A jószág kiszökött a hézagos kerítésen, és beleveszett a túl magasra nőtt fűbe a kaszálón. Egy fiatal rabszolga a keresésére indult, de ő is eltévedt útközben. Távolabb egy szekérkaraván közeledett észak felől a Via Cassián; a szekerek tetejét bedeszkázták, és súlyos vászonlepedőkkel takarták le. A fegyveres őrök száma alapján valami nagyon értékes árut szállíthattak – feltehetőleg egy rakomány vázát az arretiumi műhelyekből, amiket Rómába vittek tovább. Egy sereg rabszolga ment velük szembe az úton, észak felé, nehéz terheket cipeltek a hátukon, lovon ülő emberek vezették őket. Új láncaik csillogtak a déli napsütésben. Az út másik oldalán, az Argentum-hegy lejtőjén, éppen szemben a mi kilátóhelyünkkel, felügyelet nélkül maradt kecskék csoportja rótta a Gnaeus ezüstbányájához vezető szerpentines ösvényt. Halk, alig hallható mekegés visszhangzott a forró, mozdulatlan levegőben.
– És mégis… – sóhajtottam.
– Igen, Gordianus?
– Tudod mi jut eszembe, amikor itt ülök, és lenézek a tájra?
– Róma?
– Igen, Claudia, Róma! Hét dombja van a városnak, és mind a hét dombról más kilátás nyílik. Most épp a Quirinalis-domb jutott eszembe, a Fontinalia-kapu fölötti rész. Onnan Róma egész északi negyede látszódik. Az ilyen tiszta nyári napokon a Tiberis úgy fénylik, mintha meggyulladt volna. A nagy Via Flaminia megtelik szekerekkel és lovasokkal. Félúton a Circus Flaminius ködlik fel, hatalmas, és mégis olyan, mint egy játékszer. A zsúfolt lakóházak és boltok úgy tömörülnek köré, mint a szopós malacok az anyjuk köré. A városfalon túl a Mars-mező terül el, de alig lehet látni a portól, amit a kocsiverseny résztvevői vernek fel. A város hangja és szaga úgy gomolyog fölfelé, mintha maga Róma lélegezné ki.
– Hiányzik neked a város, Gordianus.
– Hát – sóhajtottam. – A sok veszély és korrupció, a rengeteg gonoszság és szenny ellenére valamiért mégis hiányzik.
Megint csendben néztük a tájat. A rabszolga megtalálta a gidát, amelyik mekegve és rúgkapálva ellenkezett, amikor a fiú elkezdte visszavonszolni a magas füvön keresztül a helyére. Az egyik konyhai rabszolgalány egy vödör vizet vitt a kerítést javító szolgáknak, mire a kalapácsolás is félbeszakadt. A némaságban hallottam, ahogy Aratus éles hangon rárivall az egyik rabszolgára a szőlőskertben:
– Rossz! Az egész sort elrontottátok! Kezdjétek elölről!
Utána megint csend lett, csak a méhek döngése hallatszott az erdőből, a hátunk mögül.
– Őszintén szólva reméltem, hogy ma itt talállak téged, a gerincen, Gordianus.
– Mit akarsz, Claudia?
– Mint azt bizonyára tudod, közeleg a választás napja.
– Ne is emlékeztess rá! A múlt nyári komédia után soha többé nem akarok egy ilyen undorító esemény szemtanúja lenni.
– Vagyunk azért néhányan, akik polgári kötelességünknek érezzük a részvételt. Az új konzulokat jövő hónapban választják meg Rómában. A Claudius családnak abban az ágában, ahova mi tartozunk – az etruszk-vidéki unokatestvérek, ahogy magunkat hívjuk – hagyománya van annak, hogy előtte összegyűlünk, és megbeszéljük, melyik jelöltet támogatjuk. Aztán választunk egy képviselőt, aki elmegy, és a nevünkben szavaz Rómában. Ebben az évben én adok otthont ennek a kis gyűlésnek. Nem érdekes, hogy a házam szerény, és nincs annyi rabszolgám, hogy méltón megadjam a módját egy ilyen zárt ülésnek, a kötelesség az kötelesség. A gyűlésre a hónap végén kerül sor. Hatalmas segítség lenne nekem, ha kölcsönadnád a szakácsodat és néhány konyhai rabszolgádat az eseményre. Csak egy pár nappal előbb kéne átjönniük, hogy felkészüljünk a lakomára, aztán a kijelölt napon, hogy a felszolgálást elvégezzék. Összesen három nap. Túl nagy kérés lenne, Gordianus?
– Természetesen nem.
– Megtalálom a módját, hogy visszafizessem. Soha nem tudhatod, mikor lesz szükséged egy ökörre vagy néhány köteg szénára. Úgy helyes, ha a vidéki szomszédok kisegítik egymást, nem igaz?
– Valóban így van.
– Remélem, egyik rabszolgádat sem fogod megbízni, hogy mérget keverjen az italainkba. Ez túl drasztikus megoldás lenne a kellemetlen szomszédokkal szemben, nem?
Persze csak vicc volt, de olyan rosszul sült el, hogy mosolygás helyett összerándult az arcom. Rómában annyi mérgezéses esetbe bonyolódtam bele, hogy össze sem tudtam számolni őket.
– Ugyan már, Gordianus, nem kell megalázkodnod az unokatestvéreim előtt! Majd én adok nekik egy-két leckét a jószomszédi viselkedésről.
– Annak őszintén örülnék.
– Van valami jótanácsod az idei jelöltekkel kapcsolatban? A barátod, Cicero, igen sikeres évet zárt konzulként. Nem neheztelünk rá amiatt, hogy Lucius végakaratának ügyében téged képviselt, ne félj. Büszke lehetsz rá, hogy ilyen barátaid vannak. Konzulként jobbnak bizonyult, mint bármelyikünk gondolta volna – kár hogy nem töltheti be ezt a tisztet két évig egymás után. Tavaly szerencsére távol tartotta azt a gátlástalan őrült Catilinát a poszttól. Catilina viszont újra indul idén, és megállíthatatlannak tűnik, legalábbis…
– Kérlek, Claudia, hagyjuk a politikát!
– Értem, persze, eleged van belőle.
– Meglehetősen. Lehet, hogy Róma hiányzik, de a…
Abban a pillanatban egy magas hangot hallottunk a völgyből. Az anyja utánam küldte Dianát, hogy ebédelni hívjon. Néztem, ahogy kilép a könyvtárszoba ajtaján a gyógyfüves kertbe. Hosszú haja szokatlanul sűrű és fekete volt a korához képest, csaknem kéken csillogott a verőfényben. Élénk sárga tunikát viselt, amely szabadon hagyta a karját és a lábát. Bőre sötét bronzos árnyalatot öltött – ezt egyiptomi édesanyjának köszönhette. Kiszaladt a kapun, és sebesen végigszökdécselt az ösvényen. Elhaladt a kecskeólak és a szőlőskert mellett, majd eltűnt az olajligetben, a hegy lábánál. A lombokon keresztül egyre közelebbről villant fel sárga tunikája, és hallottam, ahogy kacarászik.
– Látlak, papa! Látlak, papa!
Egy pillanattal később már a karjaim közé rohant, gurgulázva és levegő után kapkodva.
– Emlékszel a szomszédunkra, Diana? Ő Claudia.
– Igen, emlékszem rá. Te itt laksz fenn, az erdőben? – kérdezte Diana.
Claudia felnevetett.
– Nem, drágám, csak azért szoktam idejönni, hogy időnként találkozzak az apukáddal. Lent lakom, a völgyben, a hegy másik oldalán, a saját kis birtokomon. Egyszer meg kell látogatnod engem.
Diana egy darabig komoran nézte az asszonyt, aztán felém fordult.
– Mama azt mondja, hogy gyere azonnal, vagy kidobja az ebédedet a kecskéknek.
Mindketten nevettünk Claudiával, és felálltunk a rönkökről. Elbúcsúzott, majd eltűnt az erdőben. Diana a nyakam köré fonta a karját, én pedig az ölemben vittem le a hegyről, egészen a házunkig.
Ebéd után mintha még melegebb lett volna. Mindenki – az állatok, a rabszolgák és a gyerekek egyaránt – keresett magának egy helyet az árnyékban, ahol szunyókálhat. Mindenki, rajtam kívül. Én a könyvtárszobába mentem, és elővettem egy pergament egy íróvesszővel együtt. Kereket rajzoltam, fogazattal, amely éppen beleillett egy másik kerék rovátkáiba. Megpróbáltam elképzelni a vízimalmot, amit Lucius Claudius tervezgetett a patak partjára.
Mindenhol béke és elégedettség uralkodott, és én mégsem unatkoztam. Talán megbolondultam, amikor azt mondtam Claudiának, hogy hiányoznak a város gyilkos intrikái. Nincs a világon semmi és senki, sem ember, sem isten, aki rávehetne, hogy még egyszer visszatérjek abba az életbe.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:Interjú Steven Saylorral

A szerző életrajza