FőképA 2004-es Téli Könyvvásár egyik újdonsága az 1962-ben született, jelenleg grafikai tervezést tanító és gyermekkönyv illusztrátorként tevékenykedő német fiatalember könyve. Amely nem csupán egy egyszerű könyv, hanem egy olyan könyv, amelyben rejtélyes rejtvények vannak. Nosza rajta, kalandra fel!
Ralf Butschkow képeskönyve régi emlékeket idézett bennem. Amikor nagyjából annyi idős lehettem, mint a szóban forgó kötet remélhető célcsoportja, szívesen lapozgattam képeskönyveket. Nem csupán a szöveget bogarásztam, hanem a képeket is szinte addig nézegettem, amíg attól tartottam, eltűnnek, mert lenézem őket a lapokról.

Sőt, akkoriban voltak olyan újságok – gyerekeknek is –, amelyekben egymás mellett két, első ránézésre teljesen egyforma ábra volt. Csakhogy a valóságban volt néhány eltérés. És ezeket meg kellett találni. Jó kis játék volt, hosszú-hosszú ideig képes volt lekötni a figyelmünket.
Aztán ez mintha egy kicsikét kiment volna a divatból. Bár most már ebben sem vagyok biztos. Hiszen itt van ez a könyvecske, ami nem szól egyébről (roppant kevés szöveggel, és számtalan színes képpel), hogy Liza reggel felkel, és egészen estig – a reggelinél, a boltban és az utcán – azon gondolkodik, mi az ami más, mint a többi napon.

Ha figyelmesen megnézzük a képeket, elég gyorsan rájövünk, hogy mik jelenthetnek problémát. De legalábbis mik azok, amiknek egészen biztosan nem úgy kellene lenniük. Vegyük például a hóember és a sütő, a halacska és a kenyérpirító, a szögletes kerekű bicikli, a hűtőpultban lapuló gitár, a megcsomózott vezeték, vagy a gazdiját sétáltató kutyus esetét.
Ezek első hallásra elég mókásnak, és lehetetlennek tűnnek, ám a kötetben található rajzokon annyira beleolvadnak a többi képi információ közé, hogy szinte átsiklik felettük a tekintetünk. Ezért senki ne csodálkozzon, ha elsőre nem minden furcsaságot fedez fel a képeken. Még szerencse, hogy a szerző gondolt az ilyen emberekre is, ezért a könyv végén rejtvénykulccsal segíti az eligazodást.

Persze a könyv akkor a legizgalmasabb, ha szülők és gyerekek együtt fedezik fel a felismerés örömét, és együtt élik át a mindennapi csodát, amit az együtt, kellemesen, békességben eltöltött idő jelent, de az apóságok egyedül is egészen biztosan hosszú ideig elbogarásszák a képeket. Mondhatni: inkább ezzel „rongálják” a szemüket, mint a tévé bámulásával.