Jacqueline Wilson: A kofferes kislány
Írta: Galgóczi Móni | 2004. 11. 04.

Amiből sajnos nagyon keveset kap. Legalábbis ő így éli meg. És ez természetes is, hiszen 10 évig ő volt a szülei szeme fénye. És a válással együtt nem csupán megszokott környezetét, az otthonát veszítette el, hanem mindent, ami fontos volt számára.
Nem is csoda, ha nehezen kezelhetővé válik. Ha veszekszik, olykor verekszik mostohatestvéreivel, ha leromlik a tanulmányi eredménye, ha egyre többször lóg a suliból, ha olykor bezárkózik a fürdőszobába a játéknyuszijával, ha akkor a legboldogabb, amikor egy idegen kertbe bemászva játszhat kis kedvencével.
Aztán egyszer csak megszökik. Nem tudatosan teszi, egyszerűen csak szeretné megtalálni elveszett nyusziját, ami valahol a titokzatos kert szederfájának odvában várja, hogy kiszabadítsák.
Persze a tízéves kislány eltéved az éjszakában… és az igazi kalandok csak ezután kezdődnek. Már amennyiben kalandnak tekintjük azt, hogy végre minden szereplő ki meri mutatni az érzelmeit. A szülők abbéli ijedelmükben, hogy Andy megszökött, megpróbálnak „normálisan” viselkedni, a titokzatos kert tulajdonosai pedig végre nem csak titokban örülnek Andy látogatásainak. Aki végre úgy érzi, ő is fontos valakiknek, őt is szeretik valakik. Látszólag minden egyik pillanatról a másikra fordul jóra, mint a mesékben, csak sajnos ez nem mese, hanem a szomorú valóság.
Más megközelítésből: segélykiáltás egy kislánytól, aki áldozatául esett korunk egyik legnagyobb problémájának, a szülők válásának.
A 10 éves Andy saját szavaival meséli el nekünk életének történéseit, gondolatait, álmait, vágyait, ezáltal befogad minket saját kis világába, feltárja előttünk legféltettebb titkait. És nekünk vigyáznunk kell rá, nehogy visszaéljünk a bizalmával.
Részlet a regényből