Hannu Raittila: Semmiben meg nem fogyatkozom
Írta: a2t | 2004. 10. 26.
Amikor először kezembe vettem a könyvet, nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekes lesz. A hátsó borító szerint egy vallási esemény egy napjának leírásával a finn ébredési mozgalmak, kiváltképp a lestadianizmus világát mutatja be. Ettől azért nem emelkedik meg a pulzusom, és nem is nyitom ki remegő kézzel az adott művet.
Persze elképzelhető, hogy a lestadianizmus szó hallatán valaki sikongatva emeli le a polcról a könyvet, hogy végre, jujj de izgi!
A lényeg, ne hagyjuk magunkat elrettenteni a hátsó borító szövege által. Ha nem mozgunk otthonosan a finn ébredési mozgalmak történetében, attól még érdekesnek fogjuk találni a könyvet, főleg, mivel új dolgokat olvashatunk a fenti témában.
A lestadianizmus egy vallási irányzat, és mint ilyennek, vannak nagyszabású rendezvényei, amelyek közül az egyik egy napján játszódik a történet. Igazából a környezet annyira nem is lényeges. Nekünk itt a világ másik felén. Illetve pont nekünk érdekes. A többieknek, gondolom, akik ott élnek, megszokott lehet.
Azért nem tudok elszakadni a földrajzi helytől, mert annak ellenére, hogy fizikailag annyira nincsen jelen – gondolok itt arra, hogy nincsenek húsz oldalas tájleírások –, valahogy átszűrődik a könyv minden során, hogy az egész nem itt van, mégcsak nem is a szomszédban.
És ez ugye kelt valamiféle kíváncsiságot az olvasóban, ami jó, mert így biztosan nem tesszük le a könyvet, és jobban szeretünk olvasni, mint előtte. És ez így jó, mondá az íróknak istene.
Persze a könyvet egyébként sem lehetne letenni. Nyilván nem az a kalandregény, de nem is az a lényege. Mi is akkor. Értelemszerűen, ha nem a táj, nem a kalandok, akkor maradnak az emberek. Beleértve magát az írót is.
Mindenféle szereplője van a történetnek, nem is kevés, és egyikük sem egysíkú, vagy unalmas, pedig egyszerű, hétköznapi emberek. Sőt kifejezetten „rossz” ember sincsen köztük. Egyszerű, hétköznapi emberek.
Van köztük isten áldotta tehetség, és van köztük meglehetősen átlagos szellemi képességekkel rendelkező, egyszóval széles a paletta, de nem jobban, mint a való életben, hiszen arról szól a könyv.
Nem az a dokumentalista, elemzem a tényeket meg a figurákat típus, hanem bemutat egy majdnem jellemző napot. Lévén időben és térben is meglehetősen szűk a mozgástér, a végére egészen családias hangulat alakul ki.
A távoli szemlélőből egyszer csak falubeliek leszünk mi is, észre sem vesszük, és minden egzotikumát elveszíti a környezet – otthon leszünk benne. Barátságos, kicsit fura emberek közé csöppenünk, akik először olyan furcsának tűnnek, de rájövünk, akár a hetedik emeleten lakó Kovácsék is lehetnének.
Ebben rejtőzik a könyv ereje. Rá kell jönnünk, hogy a hetediken lakó Kovácsék érdekes emberek, sőt egyáltalán: emberek ők is.
És innen már ismerős lehet a dolog: ha annyira nem különbözünk egymástól, akkor a problémáink is ugyanazok, és a világ, amiben élünk, ugyanazokat a feladatokat adja nekünk, bármelyik felén is éljünk.
Szerencsére, annyira nem elkeserítő a helyzet, mert ha más nem, egy tanulsága biztosan akad a könyvnek, miszerint ha megfelelő humorral és bátorsággal szemléljük a dolgokat, kevés problémánk marad megoldatlanul.
A kötet itt is megvásárolható
Persze elképzelhető, hogy a lestadianizmus szó hallatán valaki sikongatva emeli le a polcról a könyvet, hogy végre, jujj de izgi!
A lényeg, ne hagyjuk magunkat elrettenteni a hátsó borító szövege által. Ha nem mozgunk otthonosan a finn ébredési mozgalmak történetében, attól még érdekesnek fogjuk találni a könyvet, főleg, mivel új dolgokat olvashatunk a fenti témában.
A lestadianizmus egy vallási irányzat, és mint ilyennek, vannak nagyszabású rendezvényei, amelyek közül az egyik egy napján játszódik a történet. Igazából a környezet annyira nem is lényeges. Nekünk itt a világ másik felén. Illetve pont nekünk érdekes. A többieknek, gondolom, akik ott élnek, megszokott lehet.
Azért nem tudok elszakadni a földrajzi helytől, mert annak ellenére, hogy fizikailag annyira nincsen jelen – gondolok itt arra, hogy nincsenek húsz oldalas tájleírások –, valahogy átszűrődik a könyv minden során, hogy az egész nem itt van, mégcsak nem is a szomszédban.
És ez ugye kelt valamiféle kíváncsiságot az olvasóban, ami jó, mert így biztosan nem tesszük le a könyvet, és jobban szeretünk olvasni, mint előtte. És ez így jó, mondá az íróknak istene.
Persze a könyvet egyébként sem lehetne letenni. Nyilván nem az a kalandregény, de nem is az a lényege. Mi is akkor. Értelemszerűen, ha nem a táj, nem a kalandok, akkor maradnak az emberek. Beleértve magát az írót is.
Mindenféle szereplője van a történetnek, nem is kevés, és egyikük sem egysíkú, vagy unalmas, pedig egyszerű, hétköznapi emberek. Sőt kifejezetten „rossz” ember sincsen köztük. Egyszerű, hétköznapi emberek.
Van köztük isten áldotta tehetség, és van köztük meglehetősen átlagos szellemi képességekkel rendelkező, egyszóval széles a paletta, de nem jobban, mint a való életben, hiszen arról szól a könyv.
Nem az a dokumentalista, elemzem a tényeket meg a figurákat típus, hanem bemutat egy majdnem jellemző napot. Lévén időben és térben is meglehetősen szűk a mozgástér, a végére egészen családias hangulat alakul ki.
A távoli szemlélőből egyszer csak falubeliek leszünk mi is, észre sem vesszük, és minden egzotikumát elveszíti a környezet – otthon leszünk benne. Barátságos, kicsit fura emberek közé csöppenünk, akik először olyan furcsának tűnnek, de rájövünk, akár a hetedik emeleten lakó Kovácsék is lehetnének.
Ebben rejtőzik a könyv ereje. Rá kell jönnünk, hogy a hetediken lakó Kovácsék érdekes emberek, sőt egyáltalán: emberek ők is.
És innen már ismerős lehet a dolog: ha annyira nem különbözünk egymástól, akkor a problémáink is ugyanazok, és a világ, amiben élünk, ugyanazokat a feladatokat adja nekünk, bármelyik felén is éljünk.
Szerencsére, annyira nem elkeserítő a helyzet, mert ha más nem, egy tanulsága biztosan akad a könyvnek, miszerint ha megfelelő humorral és bátorsággal szemléljük a dolgokat, kevés problémánk marad megoldatlanul.
A kötet itt is megvásárolható