FőképA 90-es évek elején aligha múlhatott el az ember fiatalsága anélkül, hogy a Nirvanáról hallott volna. Az átlagos zenehallgató leginkább a három zenész feltűnően igénytelen öltözetére, destruktív előadásmódjára és Kurt Cobain énekes-gitáros egyedi, őrülettel és szenvedéssel teli hangjára kaphatta fel a fejét; míg a (tágan értelmezett) rock körökben jártasak bizonyára tudatában voltak, hogy afféle „paradigmaváltás” szemtanúi: a 80-as évekre jellemző, flitteres ruhákba öltözött, jókedvről és partyzásról éneklő glam rock csapatok tökéletes kontrasztjaként állt a nagyközönség elé az aberdeeni trió.

És akkor valami olyasmi történt, amit nagy valószínűséggel senki nem várt: a világ a keblére ölelte a csapatot, a depresszív, „cipőbámulós” stílus (ráaggatott nevén a grunge rock) egy generáció lázadó korszakának meghatározó alapelemévé vált.
Hogy ez mennyire váratlanul jött, arra az élő példa Kurt maga volt, aki kezdetben még örült sikerének, majd az idő múlásával (és a világhír mértékének növekedésével) egyre zárkózottabb és kiismerhetetlenebb lett: előbb a drogok rózsaszín ködébe, majd végül az öngyilkosság vérvörös függönye mögé menekült.

De vajon mennyire játszott közre mindebben az ismertség? Mennyi köze volt a dolgokhoz a családi körülményeknek? Miért nem volt senki, aki azon a bizonyos áprilisi napon megállíthatta volna?
Ha valaki nem pusztán divatból szerette a Nirvanát annak idején, az minden bizonnyal feltett már magának ilyen, és ezekhez hasonló kérdéseket. Charles R. Cross, aki (talán felesleges mondani) maga is Nirvana rajongó volt, megpróbált a színfalak mögé nézni – és erőfeszítéseit siker koronázta.
Négyévnyi kutatómunka és négyszáz interjú (családtagokkal, barátokkal, ismerősökkel, zenésztársakkal stb.) lenyomatát tarthatja a kezében az, aki beleolvas a könyvbe, amely olyannyira jól festi meg Kurt jellemét, hogy hasonló hatást vált ki a gyanútlan olvasóból, mint az a bizonyos MTV-nek adott akusztikus koncert a maga temetéshangulatával.

Charles R. Cross visszautazik az időben, egészen Kurt születéséig, s kronológiai sorrendben élhetjük egy kicsit az ő életét – nagyszerű leírásokkal és sokatmondó interjú- valamint naplórészletekkel, melyek segítségével tényleg át lehet élni minden sort, minden örömöt és minden szomorúságot.
A szerző mindvégig objektív marad, tehát senki ne várja Kurt tetteinek jóváhagyását, vagy épp elítélését, hisz nem is ez a cél, hanem Az Ember bemutatása. Azé az emberé, aki dalainak képei mögé rejtőzve hódította meg a világ ifjúságát, s vált később saját sorsának mártírjává.
Soha nem kívánt magából bálványt, zenéjéből pedig divatot csinálni – s lám, milyen csavaros is lehet az élet: mindkettő megtörtént, s ennek ő volt az egyetlen szenvedő alanya...

Ha a fentiekből még nem lenne világos, hogy miért is jó dolog elolvasni eme biográfiát, hát megpróbálom összefoglalni. Ha valakinek csak felszínes ismeretei vannak a grunge-korszakról és a Nirvanáról, s szeretne átfogóbb képet kapni róluk, keresve sem talál ennél jobb útikalauzt; aki pedig rajongóként élte át e jeles korszakot, most kicsit visszarepülhet a múlt századba, s garantáltan kellemes perceket szerezhet magának, valamint számos apróságra is fényt deríthet, amikről korábban nem biztos, hogy tudomása volt!

Mert (ki bevallja, ki nem, de tagadni kár) a grunge korszaka már a múlté. Kurttel együtt a korszellem is alászállt hat láb mélyre, hogy átadja a helyét a modernebb trendeknek. S habár az úgynevezett „Seattle-i négyes” (Nirvana, Pearl Jam, Soundgarden, Alice In Chains) nyomdokain haladva számos csapat a mai napig folytatja a hagyományt (zárójeles és személyes megjegyzésként: többnyire pusztán pénzügyi céloktól vezérelve), AZT a bizonyos kort már nem hozhatják vissza többé.
Felidézni viszont fel lehet, és érdemes is, mivel értékei a mai napig érvényesek maradtak – s egy ilyen kis múltidézéshez tökéletes kiindulópont e könyv, mely valóban súlyos, de igaz és tartalmas olvasnivaló.

Kapcsolódó írás:Nirvana: Sliver - The Best of the Box