FőképNehéz dolga van annak, aki olyan gyermek- és ifjúsági irodalmi klasszikusról szeretne írni, mint Collodi Pinokkiója. Hiszen mi újat tudna mondani, amikor már annyian annyi okosságot mondtak róla. Ennek ellenére – engedtessék meg nekem ez a szerénytelenség – azért én nekifutnék a dolognak, mert a fából faragott ebadta komisz kölyök története olyan érzelmeket és gondolatokat mozgatott meg bennem, amikről nem is gondoltam volna, hogy léteznek. Eszembe jutott például a Hoppál Mihály–Jankovics Marcell–Nagy András–Szemadám György négyes által létrehozott Jelképtár, ami idén átdolgozott, kibővített formában immáron hetedszer jelent meg a magyar könyvpiacon.

Ebben, többek között a fáról a következőket olvashatjuk: „Minden növényi jelkép közül a legösszetettebb jelentésű, egyetemes szimbólum. Élet (élő fa) és halál (száraz fa), az örök fejlődés és növekedés, folyamatos megújulás, a kétértelmű (ciklikus és irreverzibilis) idő jelképe, istenek növényi megtestesülése (hím és nőivarú fa)…”

Az olasz Carlo Collodi (1826–1890) méltán világhírű figuráját, Pinokkiót is fából, egészen pontosan egy fahasábból faragta ki az öreg Dzsepettó. Azért ha jobban belegondolunk, nem a megátalkodott kis fabábu az első a meseirodalomban, aki életre kel. Gondoljunk csak a magyar népmese-irodalomban Fábólfaragott Péterre, vagy E.T.A. Hoffmann romantikus meseregényének főszereplőjére, Diótörőre.

Az 1883-ban íródott Pinokkió kalandjai harminchat gondosan megszerkesztett fejezetből áll (1881-ben először folytatásokban jelent meg egy újság hasábjain). Minden fejezetben elhangzik egy bölcs tanács vagy intelem, amit Pinokkió nem vesz komolyan, sőt, olykor gúnyoldóik is a bölcselkedővel, és mintha mi sem történt volna, megy a saját feje után. Így aztán sok rossz dolgot tesz, amiért a mese szálait gombolyító szerző minden esetben komolyan megleckézteti. Sajnos sokszor nagyobb büntetést ró ki, mint ami a tetthez képest jogos lenne, ezért Pinokkió gyakran vergődik az élet szörnyű mélységeinek mocsarában – de szerencsére idővel kikeveredik onnan. Úgy tűnik, bár nem éppen helyes és követendő ez a módszer, mégis alkalmas arra, hogy megtörje a legmegátalkodottabb iskolakerülő rosszasságot is.

Collodi műve, azon kívül, hogy kellemes szórakozást nyújt olvasójának, egyértelműen tanmese, mégpedig abból a fajtából, ahol a szerző nem is titkolja ezt a szándékot. Pedig lehet, hogy ha valamelyest elrejtette volna ezt a tényt, feloldotta volna az így generált feszültséget, meseszerűbb mesét hagyott volna az utókorra. Az 1936-ban, az orosz Alekszej Tolsztoj (1883–1945) által írt Aranykulcsocska újrameséli az olasz fabábu történetét, csakhogy itt sikerül feloldani a regény és a mese ellentmondásait. Már ez az újragondolás is bizonyítja, hogy Collodi műve milyen elementáris hatással volt a világra, ám igazi diadalmenete akkor vette kezdetét, amikor az 1940-ben Walt Disney rajzfilmet készített belőle.
 
Kapcsolódó írás:Ötven nagyon fontos gyerekkönyv