Maeve Haran: A nemek háborúja
Írta: Galgóczi Móni | 2004. 09. 27.

Ha harmincas éveiben járva azt veszi észre, hogy családtagjai teljes mértékben hozzászoktak ahhoz, hogy mindig ott van, amikor szükség van rá, és mindent megcsinál, amit kell, csak éppen ettől ő nem érzi jól magát. Ő ennél többre vágyik.
Ezért hirtelen felindulásból karriert csinál. Mégpedig (egészen véletlenül) annál a tévétársaságnál, ahol a férje az éppen ügyeletes sztár. A család (élen a férjjel) persze vegyes érzelmekkel fogadja Allegra sikereit. Ahelyett, hogy büszkék lennének rá, mindenki fel van háborodva, amiért a megszokott családi élet kilépett megszokott medréből, és önálló életre kelt.
A sikeres nőre egyre nagyobb nyomás nehezedik (otthon és a munkahelyén egyaránt), újabb és újabb, számára eddig ismeretlen problémával találja szemben magát (akikkel otthona biztonságos magányában nem volt dolga), de összeszorítja a fogait, és kitart. Egészen egy bizonyos pontig.
Ugyanis azt még csak-csak elfogadja, hogy férje egyre mélyebbre süllyed a depresszió mocsarában (hiszen felesége sikereivel egyenes arányban szaporodnak az ő kudarcai), egyre rosszabbul viseli a megváltozott viszonyokat (ellenkező esetben ő lenne a legjobban felháborodva, hogy miért nyafog a felesége, ahelyett, hogy vele együtt örülne a sikereinek), de azt már Allegra gyomra sem veszi be, hogy megingott trónja, és elvesztett koronája miatt az ő hőn szeretett férje egy másik nő ágyába vonul vissza a sebeit nyalogatni.
És akkor még ez a pasas van felháborodva, hogy a felesége sem a kiürült hitvesi ágyban keres vigaszt. Gyermekeik mindeközben egyre elkeseredettebben nézik a széthulló család romjait, és megpróbálnak a saját eszközeikkel megoldást találni.
Ilyen, és ehhez hasonló problémákkal foglalkozik – tudományosabb megközelítésből – Dalma Heyn: A vágy csendje című könyve. Akit érdekel, hogy napjainkban miért elégszenek meg egyre kevésbé a nők azzal, ami a társadalmi konvenciók szerint elég kéne, hogy legyen nekik, nosza, ragadja magához a könyvet, és tárja ki szívét a szöveg előtt.
Aki nem kíván változtatni nézőpontján (gondolok itt a férfiakra), az ne lepődjön meg, ha egyik napról a másikra úgy jár, mint Maeve Haran regényének férfi főszereplője. Bár az lenne a legjobb, ha felnőtt emberek módjára képesek lennénk a mindennapos „nemek háborúja” (ahol kisebb nagyobb csatákat nyerhetünk, de a háborút soha) helyett „béketárgyalásokat” folytatni – tartós eredményekkel.