FőképSZEMÉLYEK

Csongor
Kalmár
Fejedelem
Tudós
Balga
Dimitri
Kurrah
Berreh
Duzzog
Tünde
Ilma
Mirígy
Ledér
Tündérek,
Nemtők, stb.

ifjú hős
|
| vándorok
|
földmívelő, utóbb Csongor szolgája
boltos rác
|
| ördögfiak
|
tündérlány
Balga hitvese, Tünde szolgálója
boszorkány

A pogány kúnok idejéből




Első felvonás


Kert. Középett magányosan virágzó tündérfa áll, alatta Mirígy
kötözve ül. Csongor jő.

Csongor

Minden országot bejártam,
Minden messze tartományt,
S aki álmaimban él,
A dicsőt, az égi szépet
Semmi földön nem találtam.
Most mint elkapott levél,
Kit süvöltve hord a szél,
Nyugtalan vagyok magamban,
Örömemben, bánatomban,
S lelkem vágy szárnyára kél.
Ah, de mit látok? középen
Ott egy almatő virít,
Csillag, gyöngy és földi ágból,
Három ellenző világból,
Új jelenség, új csoda.
S aki ott kötözve űl,
A gonosz, kaján anyó,
Nénje tán a vén időnek,
Mint leláncolt fergeteg
Zsémbel és zúg; mit jelent ez?
Vén Mirígy -

Mirígy

Ah, nagy szerencse
Elhagyott, agg, ősz fejemnek,
Csongor úrfi, hogy közelgesz.
Látod, mint vagyok lekötve,
Minden embertől kerűlve,
Félig éh, félig halott.

Csongor
félre

Minden szó, mint a hamis pénz.
Oly balúl cseng fülemben. Mirígyhez
Szólj, mi baj?

Mirígy

Csodát beszélek,
Milyen a nemes hazában
Rég nem történt.

Csongor

Tedd röviddé!

Mirígy
félre

Hogy parancsol! - Halld tehát,
Kedves úrfi, kit szemfénynek,
Örömének, kellemének
Szűlt, s nevelt föl szép anyád -

Csongor

Vén penész, ne tétovázz,
Térj dologra; vagy biz` isten,
Itt felejtlek a fatőben.

Mirígy

Légy kegyes. félre. Hah! büszke gyermek,
Vessz el, mint a fűzi gomba;
Légy egérré, légy bogárrá,
Vagy légy olyan, mint Mirígy.

Csongor

Mit morogtál, vén Mirígy?

Mirígy

Csak tünődtem, mint beszéljem -
Látod itt ez almafát:
Mennyi ág, ahány levél,
Annyi új csodát terem.
Ezt - de nem vallok neki -
Ezt a rosz kopár tető,
Tán a naptól s csillagoktól
Terhbe jutván, úgy fogadta,
S szülte, mint boszú jelét;
Mert eleddig rajt` egyéb
Rosz bogácsnál s árvahajnál
Nem termett: azért leve
„A boszorkánydomb” neve.

Csongor

Mily utálatos zavart szól,
Szép s rutakból összeszőve.

Mirígy

Most, nézd úrfi, a kopáron
E szép almatő virágzik. -
Színezüstből van virága,
S mint fehér rózsák ölében
Mász a fészkelő bogár,
Mint a légy, mely téjbe hullott,
Mint új hóban agg bogyó -

Csongor

Mily kemény vas tűrödelmem,
Hogy még rá figyelhetek?
Szólj, s ne tétovázz, vagy e lánc
Megkettőzik csontodon ma.

Mirígy
félre.

Hogy gebedj meg, azt kivánom,
Mérged tengerében. - Úrfi,
Hogy heves vagy, nem csodálom,
Ifju még s tán sejted is már,
Hogy tündér, aranyhajú lány -
Mit beszéltem!

Csongor

Mit beszélsz?

Mirígy

Csak álom.
Vén ajak, tudod, csevegni
Jobb` szeret, mint enni, inni.
Halld tovább: ezüst virága
Csügg e tündér almafának,
S benne drágakő ragyog.
Három izben elvirágzik
Ez naponnan, este rajta,
Mint a szűz emlői bimbók,
Oly kis almák duzzadoznak.
És mikor közelget a
Szép borongó éjszaka,
És az éjfél, a gyilkosnak,
Denevérnek, és tolvajnak,
S kósza szellemnek dele,
Száll, mint holló szárnya le;
S felleg űl vad csillagon,
Felleg, melyet az mocsárból,
Sárkányok sohajtatából
S nyílt sirokból összevon,
S szürke apján a bagoly
Szemmeresztve lovagol,
Rém a bolygó rém nyakán,
Csép anyó a piszkafán,
Szép regében halandóknak
Bal szerencsét, gyászt huhognak
S a gyujtónak őr szeménél
Egy leégett ház tövénél
Isznak, esznek, alkudoznak,
S bömböl a bölömbika,
S a szüzek legjobbika
Most fiát megy eltemetni,
Ölni, aztán eltemetni -

Csongor

Hah, utálat, förtelem.
Nem! tovább nem tűrhetem.

Mirígy

Elmegy, itthágy, kell sietnem,
Úrfi! úrfi! végezem már.

Csongor

Elfutnék a szörnyetegtől,
S a kivánság nem bocsát:
Hallanom kell.

Mirígy

Légy figyelmes.
Mint mondám, az éj ha jő,
Érni kezd a fán az alma,
S mint egy most szűlt lánykafő,
Oly arannyá duzzad halma.
Mégis ebben agg apádnak
És anyádnak haszna nincsen;
Mert bármennyien vigyáznak,
Báj szellő kel éj felében,
Melytől a szemek lehúnynak,
S reggel a szedett fa áll,
Mint a puszta tüskeszál.
S mert legaggabb én vagyok,
Legtovább virraszthatok,
Azt beszélték, s ideköttek
A fatőhöz, s megnevettek.
Engem is pedig lesujt a
Bűvös álom ón hatalma,
És ez harmad éje már,
Étlen, szomjan, hogy vigyázok.

Csongor

Mily nem ösmert gondolat,
Új kívánat, új remény ez,
Mely mint vert hab tengerén
Vándor éji villanat,
Háborús eszembe hat?

Mirígy

Hogy pusztúljon a kegyetlen!
Mégsem old el láncaimtól.
Vallanom kell többet is,
Vallanom kell a valót. -
Halljad, úrfi, mely gyanúm van:
Innen tündér szép leányzó,
Aki e fát ülteté tán,
Hordja vissza, mint sajátját,
Az arany gyümölcsöt is.

Csongor
Mirígy láncait leveri.

Menj, siess el; láncaidtól
Megmentett karom; de menj el,
Merre lábad visz, szemed lát;
Mert ha még e szent helyen
Itt talállak, eltemetlek.

Mirígy

Áldjon isten - megboszúllak -
E jó tétedért - megfojtlak,
Csak tehetném! - légy szerencsés -
Mint az ördög papsüvegben.

Csongor

Menj, menj, menj, ne lássalak.

Mirígy
mentében.

Nem megyek, mig büszkeséged
Szarva nem jut körmeimbe.
Mint a sánta nyúl leszek,
Mely kilenc fiát megette
S a harasztba bujdosott. El.

Csongor

Szép fa, kertem új lakója,
Mely, mint nem várt ritka vendég,
Félig föld, félig dicső ég,
Ösmeretlen kéz csodája
Állsz előttem, s a kopárra
Életet, fényt, gazdagságot,
S hintesz álmot a sovárra,
Mint tehessem, mint lehet,
Hogy ne nyomjon engem álom,
S megláthassam kincsedet?
Földben állasz mély gyököddel,
Égbe nyúlsz magas fejeddel,
S rajtad csillagok teremnek,
Zálogúl talán szivemnek,
Hogy, ha már virágod ilyen,
Üdv gyönyör lesz szép gyümölcsöd.
Szép fa, tündérkéz csodája,
Vajha ilyen légy nekem.
Ah, de mit tekint szemem?
Szerelemnek rózsaszája,
Mondd, minek nevezzem őt,
A nem földit, a dicsőt?
Hattyu szálla távol égből,
Lassu dal volt suhogása,
Boldog álom láthatása,
S most, mint ébredő leány,
Ringató szél lágy karján,
Úgy közelget andalogva;
Ah, tán ez, kit szívdobogva
Vártam annyi hajnalon?
Ah, tán e fa ültetője,
Ennyi bájnak, és gyönyörnek,
Ennyi kincsnek asszonya?
Rejts el, lombok sátora,
Rejts el éjfél, szív, ne dobbanj,
El ne árulj, el ne rontsad
A szerencse útait.

Dal

Álom, álom,
Édes álom,
Szállj a csendes föld fölé;
Minden őrszem
Húnyjon, csak nem
A várt s váró kedvesé.

Csongor

Álom, álom, édes álom,
Ah, csak most ne légy halálom.

Elrejtezik.

Tünde, Ilma
jőnek.

Ilma

Asszonyom, tudod, hogy engem
E poros földről emeltél
A magas tündér hazába,
S csak azért, hogy ott napestig
Csongor úrfiról beszéljek,
Szép szeméről, szép hajáról,
Fejedelmi termetéről,
És arról a mézajakról,
Mely dalt s csókokat terem.

Tünde

Ah, hogy ennyit tudsz csevegni.

Ilma

Lásd, nem ok nélkül beszélek.
Itt nekem férjem maradt,
Akit Balgának neveznek.
Olyan isten-verte had
Nincs talán a fél világon.
Szomja, éhe mondhatatlan.
E nagy föld, kenyér ha volna,
S hozzá sajt a holdvilág,
Már eddig felfalta volna,
Hold az égen nem ragyogna,
S most itt nem járhatna láb.
S hogy még vannak tengerek,
Nincs egyébtől, mint csak attól,
Hogy bennök nem bor pezseg.
S asszonyom, lásd, e gonosz csont,
Első nap már verni kezdett,
És ijeszte, hogy megesz, ha
Enni nem hozok neki.
Tudni most azért szeretném:
Meddig tart e bujdosásunk?
Mert, mi könnyen eshetik,
Hogy még itt e csipkefán,
A rokonságnak miatta,
Fennakad csipkés ruhám,
S Balga itt talál az ágon,
Azt gondolja, som vagyok,
És nekem jön, és leszed:
Akkor jaj lesz életemnek,
Jaj, szegény tündér fejemnek!

Tünde

Ah! ne kelts föl bánatimból.
Ilma! Ilma! messze honból,
Látod, mily hiába járok.
E kies fát mily hiába
Ültetém vad föld porába,
Kedvesemre nem találok.
A fa kincseket terem,
A fő kincs, a szerelem,
Szép világa álmaimnak,
Melyek e vidékre vonnak,
Ah, az rajta nem terem.

Ilma

Asszonyom, mit adsz, ha mondom,
Hogy belűl a lomb alatt,
Csongor úrfi szúnyad ott?

Tünde

Ilma, mit beszélsz bohóúl?

Ilma

Engedd hát, hogy én öleljem.

Tünde

Áldott, kedvező szerencse,
Mint köszönjem ezt neked!

Ilma

A szerencse vak gyerek,
Ezt inkább nekem köszönjed.

Tünde

Vágyaimnak vég határa,
Itt vagy, s reszketek belépni.

Ilma

Késel? Megmutassam-e,
Mint kell sűrü galy között
A szerelmest föltalálni?

Tünde

Hagyd el, Ilma, a szerelmes
Csillagot hordoz szemében:
Annak nincs sötét s homály,
Bár bolyongjon éj felében,
Kedvesére rátalál.
Menj, mig itt mulat szerelmem,
S régi kinjait elenyelgem,
Keltsd föl a kis csalogányt,
Hogy, mig senki nincsen ébren,
Ő szerelmi kéjt zenegjen
S dallal töltse a magányt. El.

Ilma

Úgy legyen; de ah, mi szépen
Körmöciznek itt az almák.
Kár, hogy nem lehet megenni!
Itt egy férges is fityeg.
S mert az alma színarany,
Férge nem gyémánt-e vajjon?
Vagy tán Balga lett bogárrá,
Amióta elvagyok,
S most itt benne bujdosik?
Ah, beh megjárnám vele.
Nem kell férges alma, nem.

Le akar egyet szakasztani, s nem tud.

Hah, hogy nem nekünk terem!

A kert belsejébe vonul.

Mirígy

Átkozott hatalmas álom!
Háromszor kivájta körmöm
E hitetlen két szemet,
És háromszor visszatette
Mérges harmatba mosottan,
Fénybogárral megrakottan,
Mégis álom nyomta el.
De mi ez, mely ritka fény?
Fenn ragyognak már az almák,
S a szerelem puha ágyán,
Hah, ott szúnyad a tündér lány.
Dús aranyló hajazatja
A szép ifjat elborítja,
S boldogságot álmodik.
Nem, nem, ezt nem nézhetem,
A boszú hajt, és kajánság,
Szép hajában kárt teszek.

Tünde s Csongor egy gyepágyon a fán belül, annak lombjaitól félig
eltakarva látszanak. Mirígy lopva közelít Tündéhez, s hajából egy
fürtöt levág.

Mirígy

Megvan, megvan! e hajakkal
Elborítom lányomat.
Csongor lássa, s megcsalódjék,
Karjain elandalodjék,
S akkor én uralkodom. El.

Ilma
jő.

Istenem, már reggel is lesz,
Mégis a földön vagyunk;
S mily unalmas itt az élet
Annak, aki nem szeret,
Hát még, akit nem szeretnek!
Ah, de mit látok? riadva
És boszúsan jő ki Tünde.

Tünde és Csongor
jőnek.

Csongor
esdekelve.

Tünde, nem maradsz tovább?

Tünde

Csongor, nem lehet, bocsáss.

Csongor

Nem kötöz le hű szerelmem?

Tünde

Ah, szerelmed űz tovább.

Csongor

Éltemet viszed magaddal.

Tünde

Éltemet hagyom helyette.

Csongor

Tünde! Tünde! még alig
Láttam arcod hajnalában,
Szép szemed két csillagában
Felderülni mennyemet;
Illetetlen ajkaiddal,
Szívkötő hajfodraiddal
Még nem játszhatott szerelmem,
S Tünde, búcsút kell-e vennem?

Tünde

Még alig szemléltelek,
Hű szerelmem hajnalát,
Rózsabokrát vágyaimnak,
Rég ohajtott kincsemet,
S ösmeretlen karjaidtól,
Még nem ízlett csókjaidtól,
Elszakasztom szívemet.

Csongor

Vérzenem hagysz -

Tünde

Vérzem én is
Orvosolhatatlanúl.

Csongor

Ajkad hajnalló egén
Ily halálszó zúg-e, Tünde?

Tünde

Ah, bocsáss, nem késhetem.

Csongor

Szólj, mi hajt el, édesem?

Tünde

Csongor, ah - vagy mondjam-e?
Egy gonosz van, aki üldöz,
Egy hatalmas gyűlölője
Új szerelmünk frígyinek.
Érzem, érzem nagy hatalmát -

Csongor

Napfényt többé soha nem lát
Mondd, ki az? hogy kardra hányjam,
S mélyen, mélyben tengereknél,
Eltemessem, mint az ólmot.
Szólj, nevezd meg a gonoszt -
És -

Tünde

Ne lázadj fel hiába:
Hős karod nem árthat annak,
Aki titkon vétkezik.
Nézzed e fát, a gyönyörnek
Fája volna; itt reméltem,
Szerelemtől boldogítva,
Senkitől nem háborítva,
Vágyaimnak álmait
Teljesedni karjaidban;
Itt reméltem árnyaiban,
S mily gyönyörnek éjeit!
S ím, az első éjjelen
Or kezek megbántanak,
És elárúlt titkaimmal,
Károhajtó hatalommal,
Ellenségim játszanak.
Vissza hát a messze honba,
Visszahordom kincsemet,
Hol magányos napjaimban,
Mig szivemben egy sohaj van,
Érted égve, érted aggva,
Mondhatatlan bú temet.

Csongor

Tünde, egy szót hagyj szivemnek:
Merre tartod honodat?
 
(folytatása következik)

A Csongor és Tünde többi része:
Csongor és Tünde (I.)
Csongor és Tünde (II.)
Csongor és Tünde (III.)
Csongor és Tünde (IV.)
Csongor és Tünde (V.)
Csongor és Tünde (VI.)
Csongor és Tünde (VII.)
Csongor és Tünde (VIII.)
Csongor és Tünde (IX.)
Csongor és Tünde (X.)