R. A. Salvatore: A mágia visszhangjai
Írta: Galgóczi Tamás | 2004. 09. 17.
A második évezred elmúltával az emberiség figyelme a világűr helyett az örök sötétség birodalma, a tengerek és az óceánok mélye felé fordul. Salvatore ezt nem egészen úgy képzeli el, mint a SeaQuest sorozat alkotói, abban viszont megegyeznek, hogy egy szupertengeralattjáró lesz a kulcs, ami elvezeti az emberiséget a felszín alá.
Az Unikornisnak elkeresztelt hajó egyik újta során eljut a Bermuda háromszög környékére – ahol annak rendje és módja szerint eltűnik. Ötletes újításként nem az utánuk kutatók szemszögéből, hanem a túlélők helyzetéből ismerjük meg az eseményeket.
A sérült tengeralattjáróban csupán nyolc túlélő marad (az egyik súlyos sebesült hamarosan meghal), akik egy víz alatti barlangban térnek magukhoz, ahol megtalálják a háromszögben eltűnt összes korábbi hajót és repülőgépet.
A megdöbbentő felfedezés utáni sokkot legyőzve munkához látnak, s tudásuknak, valamint leleményességüknek hála sikerül kiszabadulniuk. A felszínen azonban egy másik világ várja őket, mint amit emlékeikben őriznek. Arra még a mélyben rájöttek, hogy az idő ott sokkal lassabban telik, mint a külvilágban. Optimistaként egy fejlett technikájú jövőt vártak, a paradicsomi állapotok helyett azonban egy háború által elpusztított Földre érkeznek, ahol az életfeltételek nem igazán emberbarátiak.
Némi hánykolódás után a túlélők kikötnek egy szigeten, ahol mindenféle csúf, emberszerű lények támadnak rájuk. Magukat Karmoknak hívják, a hajótöröttek viszont inkább a „goblin” szót használnák rájuk.
Aztán váratlan hirtelenséggel mindenki meghal a csoportból – az olvasó pedig elbúcsúzhat a sci-fire hajazó történettől. Az események azonban nem érnek véget a csapatszellem kiszabadulásával, meg különben is még hátravan a második rész.
Tudat alatt itt egy kicsit izgultam, hogy vajon fantasy, vagy inkább Mad Max után szabadon megírt történet kerül ki Salvatore tollából. Szerencsére az előbbi válik a meghatározó elemmé, ami azért alaposan eltér a sötét elf sorozat hangulatától – így kellemes meglepetés lehet a véget nem érő sorozatokba beleunt Salvatore rajongóknak.
Az Unikornisnak elkeresztelt hajó egyik újta során eljut a Bermuda háromszög környékére – ahol annak rendje és módja szerint eltűnik. Ötletes újításként nem az utánuk kutatók szemszögéből, hanem a túlélők helyzetéből ismerjük meg az eseményeket.
A sérült tengeralattjáróban csupán nyolc túlélő marad (az egyik súlyos sebesült hamarosan meghal), akik egy víz alatti barlangban térnek magukhoz, ahol megtalálják a háromszögben eltűnt összes korábbi hajót és repülőgépet.
A megdöbbentő felfedezés utáni sokkot legyőzve munkához látnak, s tudásuknak, valamint leleményességüknek hála sikerül kiszabadulniuk. A felszínen azonban egy másik világ várja őket, mint amit emlékeikben őriznek. Arra még a mélyben rájöttek, hogy az idő ott sokkal lassabban telik, mint a külvilágban. Optimistaként egy fejlett technikájú jövőt vártak, a paradicsomi állapotok helyett azonban egy háború által elpusztított Földre érkeznek, ahol az életfeltételek nem igazán emberbarátiak.
Némi hánykolódás után a túlélők kikötnek egy szigeten, ahol mindenféle csúf, emberszerű lények támadnak rájuk. Magukat Karmoknak hívják, a hajótöröttek viszont inkább a „goblin” szót használnák rájuk.
Aztán váratlan hirtelenséggel mindenki meghal a csoportból – az olvasó pedig elbúcsúzhat a sci-fire hajazó történettől. Az események azonban nem érnek véget a csapatszellem kiszabadulásával, meg különben is még hátravan a második rész.
Tudat alatt itt egy kicsit izgultam, hogy vajon fantasy, vagy inkább Mad Max után szabadon megírt történet kerül ki Salvatore tollából. Szerencsére az előbbi válik a meghatározó elemmé, ami azért alaposan eltér a sötét elf sorozat hangulatától – így kellemes meglepetés lehet a véget nem érő sorozatokba beleunt Salvatore rajongóknak.