Részlet Tony Parsons: Apa és fia című könyvéből

Fiú. Fiúúú!
Egy kisfiú.
Ahogy ránézek erre a gyerekre – kopasz, ráncos, töpörödött kis öregember-forma –, valami meglódul a bensőmben.
Mert teljesen úgy néz ki, mintha ez (úgy értem: Ő) lenne a világ leggyönyörűbb gyereke. Elképzelhető, hogy tényleg ez (mármint: Ő) a világon a leggyönyörűbb kisgyerek? Vagy csak az érzelmi programom szórakozik velem? Vajon mindenki így érez? Azok is, akiknek egészen hétköznapi babájuk születik? A mi kis pockunk valóban ilyen meseszép lenne?
Nem tudnám megmondani.
Az alvó kis tüneményt a nő tartja a karjában, akit szeretek. Ülök az ágy szélén, nézem kettejüket és azt érzem, hogy ehhez a helyhez, ehhez a nőhöz, ehhez a fiúcskához tartozom, úgy, ahogy még soha, sehova.
Az elmúlt huszonnégy óra izgalmai után hirtelen ismeretlen érzelemhullám – hála, boldogság, szeretet keveréke – bugyog fel bennem és túlcsordulással fenyeget.
A torkomat félelem szorítja össze, nehogy méltatlannak bizonyuljak, nehogy elrontsak mindent, nehogy bemocskoljam a pillanatot – a könnyeimmel. De aztán a baba felébred, rögvest nyöszörögve enni kér, és mi – én és a nő, akit szeretek – hangosan felnevetünk, a döbbenet és a csodálkozás nevetésével.
Egy aprócska csoda. És jóllehet, a mindennapok realitásától nem menekülhetünk – mikor is kell visszamennem dolgozni? –, a nap az "igazi csoda történt!" érzés jegyében telik. Beszélni persze nem beszélünk róla. Csak érezzük, hogy körbeleng minket.
Aztán megérkeznek a szüleim. A kötelező ölelések és puszik után anyám megszámolja a kisded kéz- és lábujjait, megtekinti nem nőtt-e úszóhártya köztük. De a gyermek rendben van, egyszerűen tökéletes.
– Valóságos kis szívtipró! – mondja anyám. – Valóságos kis szívtipró!
Apám csak nézi a csecsemőt, és valami olvadozni kezd a szíve környékén.
Sok jót el lehet mondani apámról, de az biztos, hogy nem egy ellágyulós típus, nem az a szentimentális fajta. Nem kezd el selypegni vagy kukucsolni, ha összefut egy kisgyerekkel az utcán. Apám jó ember, de mindaz, ami élete során történt vele, megkeményítette. Ma azonban megtört a jég ott legbelül, és tudom, hogy ő is érzi.
Enyém a világ legszebb gyereke!
Apám kezébe nyomom az üveget, amit már hónapokkal korábban megvettem. Bourbon. Apa csak sört és whiskyt iszik, most mégis széles vigyorral veszi át az ajándékát. A címkén ugyanis ez áll: "A Vén Nagyapó!" Ez ő. Az apám.
Tisztában vagyok vele, hogy a mai naptól még inkább olyan leszek, mint ő. Én is apa lettem. A férfivá érés mérföldköveinek tekintett események – a szüzességem elvesztése, a jogosítvány megszerzése, az első szavazás -, csupán az ifjúkor felejthető semmiségeinek tűnnek. Mindezeket átéltem, de alapvetően nem változtattak meg, gyermek maradtam.
De a hozzájárulásommal most újabb emberi lény jött a világra.
Mostantól én is az leszek, amit apám világéletében elmondhatott magáról.
Férfivá lettem.
Huszonöt éves vagyok.

A mindent elsöprő, „most-már-tényleg-felnőttem”, avagy harmincadik születésnapod közeledtével kerüld el a következőket:
Ne keveredj egyéjszakás kalandba a kolléganőddel!
Ne vásárolj esztelenül luxuscuccokat, amiket nem engedhetsz meg magadnak!
Ne éld meg, hogy elhagy a feleséged!
Ne veszítsd el a munkád!
Ne találd magad hirtelen az egyedülálló szülő szerepében!
Szóval: ha vészesen közeledik is a harmadik X, tégy, amit akarsz, csak ezeket ne!
Különben el lesz cseszve az egész napod.


Harminc táján sok minden megfordul az ember fejében – ezek a legszebb éveim, ezek ifjúkorom szép napjai, a java még hátravan –, és hasonló marhaságok.
Elég fiatal vagy még, hogy átlumpolj egy éjszakát, de elég idős, hogy hitelkártyád legyen. Tízen- és huszonéveid bizonytalansága és pénztelensége már a múlté – jól is esik megszabadulni tőlük –, de még buzog benned az életerő.
A harmincadik kellemes születésnap kellene hogy legyen. Az egyik legkellemesebb.
De miként kell megünnepelni a harmadik X beköszöntét? Nevetgélő, egyedülálló barátok körében egy meghitt kis bárban vagy étteremben? Szerető feleséggel, apró gyermekekkel az oldaladon a családi fészek melegében?
Csak kitalálták már, hogyan kell "jól" harmincévesnek lenni. Lehet, hogy csak "jól" lehet.
Ha erre, a megkülönböztetett figyelmet érdemlő születésnapra gondoltam, csillogó, vicces amerikai családsorozatok villantak elém. Ha eszembe jutott, hogy én is mindjárt harminc leszek, vonzó, harminc körüli házaspárt láttam magam előtt, akik a tinédzserek hevületével ölelkeznek, miközben a háttérben valahol egy gügyörésző kisgyerek csúszkál a fényesített parkettán; vagy csinos, sziporkázó, tejeskávét kortyolgató barátok kis csoportját képzeltem magam elé, akik egyrészt felvonultatják csodálatra méltó ruhatárukat, másrészt fancsali képpel merengenek azon, hogy már megint nem jött össze egy randevú. Hát ez volt az én bajom. Ha harmincévesnek képzeltem magam, mindig valaki más életét láttam magam előtt.
Számomra ezt jelentette a harminc: felnőni, de nem csalódások árán, megállapodni, de önelégültség híján, életbölcsességre szert tenni, de csak módjával, hogy aztán ne kelljen a vonat elé vetnem magam miatta. Ennek így kéne kinéznie.
Mire betöltöd a harmincat, természetesen azt is felfogod, hogy nem élsz örökké. De nem ez teszi-e jelenlegi kacarászós, tejeskávét ivó létedet még édesebbé? Nem hagyhatod, hogy az elkerülhetetlen halál mindenre rányomja bélyegét. Ne hagyd, hogy a sírig tartó, hosszú, lassú araszolgatás gondolata beárnyékolja a napjaidat.
Ha még az egyedülállók szabadságának utolsó pár évét éled, vagy mostanában határoztad el magad egy felnőttebb, kötelezettségekkel teli élet mellett a szeretett lény oldalán, álmodban se jusson eszedbe, hogy a harmincadik születésnap mérhetetlenül pocsék is tud lenni.
Én mindenesetre elintéztem magamnak.

(…)

Fiatalon házasodtunk össze.
Gina már három hónapos terhes volt Pattel az esküvőnk napján, amely – így visszatekintve – életem legboldogabb napja volt. De azt követően minden megváltozott. Azután már magunk előtt sem tagadhattuk le a tényt, hogy felnőttünk.
A rádióállomásnál, ahol dolgoztam, kaptam egy hét szabadságot, és a mézeshetünket kicsiny lakásunk rejtekén töltöttük, ágyból néztük a tévét naphosszat, M&S-szendvicset faltunk, és a gyönyörűséges gyermekről beszélgettünk, akinek az érkezését vártuk.
És megszavaztunk magunknak egy rendes, felnőtthöz illő nászutat is: Gina Okinaván szeretett volna búvárkodni, trópusi halakat látni. De mire összejött volna egy kis pénz, mire lett volna egy kis időnk, megszületett Pat, és az életünk sokkal nyugodtabb fordulatot vett.
Úgy vettük észre, hogy a jegygyűrűnk elszigetel minket a világ többi részétől. Az ismeretségi körünkbe tartozó házaspárok legalább tíz évvel idősebbek voltak nálunk, velünk egykorú barátaink életük azon rövid időszakát élték, amikor vagy az anyjukkal laktak, vagy a jelzáloghiteleiket törlesztették. Kis családunk magára maradt.
Amíg a barátaink klubokban táncolták át az éjszakát, mi órákig virrasztottunk, mert a gyereknek jött a foga. Amíg a barátaink azon aggodalmaskodtak, hogy mikor jön el a nagy Ő, mi azon rágódtunk, hogy miből fogjuk fenntartani első közös otthonunkat. Mégsem bántam meg semmit. Igen, feladtuk a szabadságunkat. Feladtuk, de valami sokkal jobb kedvéért.
Szerettem a feleségem és szerettem a fiunkat. Ők ketten jelentették életem értelmét. Nélkülük minden elképzelhetetlen lett volna. Tudtam, hogy szerencsés fickó vagyok. És mégis, nem tehetek róla… azon kaptam magam, hogy azt számolgatom, mikor szűntem meg fiatalnak lenni.

(…)

– Későre jár – mondta Siobhan, amikor beléptünk a liftbe. – Jár errefelé taxi?
– Hol laksz? – kérdeztem.
Arra számítottam, hogy egy Camden Town-i címet mond. Nem néztem ki belőle többet, mint hogy a munkások lakta környéken él, feketék szomszédságában. Végtére is: a mi Highbury Corner-i házunk is ebbe a körzetbe esett. Épp csak az utca túloldalán laktunk. Siobhan azonban a Camden Road túlsó felén rendezkedett be, ahol mindenki a művészvilág után epekedett. Ott, ahol én laktam, senki sem a külvárosi életről álmodott.
– Hazaviszlek – mondtam.
– A… az… MGF-fel?
– Persze.
– Remek!
Felvihogtunk, órák óta először – elképzelésem sem volt, hogy min röhögünk –, és lelifteztünk a parkolóba, ahol már csak az én kis vörös kocsim árválkodott. Későre járt. Már majdnem két óra volt. Néztem, ahogy Siobhan begyürködi a lábát a műszerfal alá.
– Ezennel leveszem a témát a napirendről – mondta –, de igazán hálás vagyok, amiért olyan kedves voltál hozzám. Hogy nem haraptad le a fejem… Köszönöm.
Fogta magát és nagylelkűen bocsánatot kért mindazért, amit nem követett el! Sápadt ír arcára néztem, és akkor először tudatosult bennem, hogy mennyire tetszik nekem.
– Ne bomolj! – mondtam, és gyorsan indítottam, csakhogy zavarom leplezzem. – Ugyanazon az oldalon harcolunk, vagy nem?
Meleg nyáreste volt, az utcák csaknem olyan kihaltak voltak, amennyire ez lehetséges. Húsz perc múlva már magunk mögött hagytuk a bolhapiac lehúzott redőnyeit, a különféle nemzeti étkezdéket és a használt cikk-kereskedések groteszken eltúlzott fényreklámjait: gigantikus cowboycsizmákat, stadion méretű rattanszékeket, óriási műanyagtáblákat; olyasfajta fénybe vonták az utcát, amilyet csak némi kemény drog fogyasztása után vizionál az ember. Gina és én gyakran megfordultunk errefelé szombat délutánonként. De ez már évekkel ezelőtt volt.
Siobhan navigált, míg csak egy nagy, városi ház elé nem értünk, amelyet már jóval korábban lakásokra osztottak.
– Hát akkor… – mondtam –, jó éjt!
– Köszönet – felelte –, mindenért.
– Szóra sem érdemes.
– Figyelj, képtelen lennék máris elaludni. A mai este után nem menne. Nincs kedved felugrani egy italra?
– Az ital csak ébren tartana – válaszoltam, és közben utáltam magam, amiért úgy viselkedem, mint egy nyugdíjas, aki rohan haza védelmet nyújtó otthonába a kakaójához és a vizelet-visszatartási problémáit kiküszöbölő lepedőjéhez.
– Biztos? – kérdezte Siobhan, és a szívem nevetségesen dörömbölni kezdett, amiért enyhén csalódottnak tűnt. De akár mérget is vettem volna rá, hogy nem fog erősködni.
Menj haza!, súgta egy belső hang. Udvarias mosollyal biccents, és tűzz haza!
És talán így is lett volna, ha Siobhan nem tetszik annyira.
Talán így is lett volna, ha nem egy pocsék este áll mögöttünk.
Talán így is lett volna, ha nem fenyeget a harmincadik születésnapom.
Talán így is lett volna, ha Siobhan lábai néhány centivel rövidebbek.
– Hát jó – vetettem oda jóval könnyedebben, mintsem az érzéseim igazolták volna. – Ötletnek nem rossz.
Siobhan az egyik másodpercben még rám meredt, a következőben már csókolóztunk, keze a tarkómon járt, ujjai apró, sürgető mozdulatokkal a hajamat markolták. Furcsa, gondoltam. Gina sosem csinál ilyet.

(…)

Később majd alapjaimban ráznak meg a történtek, és hazafelé a kocsiban farkasszemet nézek a tükörrel és azon tűnődöm, mikor lettem azzá az emberré, akinek még a fajtáját is gyűlölöm. De ennek még nem jött el az ideje. Csak feküdtem ott, az éjszaka múlóban volt, és gondolkodtam – nyugi, még mindent helyre lehet hozni.
A legtöbb férfi merő megalkuvásból lép félre, és ne becsüljük alá az elkötelezettség nélküli szex örömét sem. A mi kefélésünk is afféle önmagáért való, megalkuvó egyesülés volt. Ez tetszett benne a legjobban.
Legkevésbé azt szerettem benne, hogy máris árulónak éreztem magam.
És távolról sem volt egy diadalmenet. Új partnerrel az ember csak erőlködik. Oly erősen akar bizonyítani, hogy élvezni már nem is tudja. Új partnerrel szexelni kicsit az autóvezetési vizsgára hasonlít. Mégis, ha arra gondoltam, hogy mi mindent ronthattam el – minden időzítés kérdése –, úgy tűnt, nagyobb baj nem történt.
Hála néked, Istenem, hála, hála!
De amíg Siobhannel voltam, és az egyik felem azt érezte, hogy – még ha eddig nem is vettem észre, de – ő az a nő, akire egész életemben vágytam, aki vörös hajú gyerkőcökkel ajándékozna meg; a másik felem a feleségem után kiáltozott.

(…)

Minden újság velünk foglalkozott.
A nevesebb lapok a média végső hanyatlása tüneteként taglalták a „Cliff-incidents”-t, miszerint vizuális információktól túlcsorduló világunkban mindenki olcsó szenzációhajhászásra és a rövid távú figyelem felkeltésére törekszik. A bulvársajtó magából kikelve támadt a vér látványa és nyomdafestéket nem tűrő szavak ellen.
Ha rajtuk múlik, Marty feje azon nyomban porba hull. Próbáltam felhívni a kocsiból, de eszembe jutott, hogy a mobilomat Ginánál hagytam.
Marty cége – az Őrült Jó Mann Produkció – egy egész emeletet mondhatott magáének a Notting Hill Gate-en, ahol is a nagy, nyitott térségben túlságosan is jópofa huszonévesek dolgoztak a Marty Mann Show-n, esetleg hónapokat töltöttek azzal, hogy a kiagyalják a soron következő projektet. Az „cég” ez idő tájt, egy okos embereknek való műveltségi vetélkedőn, egy alternatív utazási műsoron, és egy könnyűbúvár-tanfolyamon – ez utóbbi lehetővé tette volna Marty számára, hogy hat hónapot a Maldív-szigeteken töltsön –, valamint számtalan, talán soha meg nem valósuló ötleten munkálkodott.
Ezt hívtuk mi fejlődésnek. A kívül állók pedig egy helyben toporgásnak.
Az ŐJMP-n belül csak Marty és én bírtunk saját felségterülettel. A „privát iroda” megjelölés egy kamraszerű, kazettákkal, forgatókönyvekkel és néhány videólejátszóval zsúfolt zugot jelentett. Az én zugomban Siobhan várt rám.
Előzőleg sosem járt itt. Egymásra néztünk és fülig vörösödtünk. Mitől van az, hogy könnyedén elbeszélgetsz a nővel, mielőtt először ágyba vinnéd, de utána nyögve nyelős az egész?
– Felébreszthettél volna, mielőtt elmész – mondta.
– Akartam – feleltem –, de… feküdtél ott… olyan…
– Békésen?
– Kiterülve…
Felkacagott.
– Szar egy este volt. Te jelentetted az egyetlen jót…
– Nézd, Siobhan…
– Hagyjuk ezt, Harry. Tudom. Ez az este nem ismétlődhet meg. Legalábbis nem ebben a formában. Ne fogadkozz! Ne mondj olyat, amit úgysem tartanál be. Tisztában vagyok vele, hogy nős vagy.
– Remek lány vagy, Siobhan, igazán… Remek lány…
Így is gondoltam.
– Csakhogy téged vár otthon egy feleség. Tudom, tudom… Semmi baj! Inkább most halljam, mint fél évvel később. Lépj ki az életemből, mielőtt beléd szeretnék. De legalább nem olyan vagy, mint a többiek. Mentségedre szóljon, hogy nem hangoztattad, hogy a feleséged nem ért meg… Fel sem merült, hogy külön váljatok… Nem töltöttél hónapokat azzal, hogy elszökj otthonról és felhívj. Legalább nem egy tetves álszent vagy.
Én ne lennék álszent? Tegnap éjjel veled voltam, ma éjjel a feleségemmel leszek. Ha ez nem meríti ki az álszentség fogalmát, akkor mi?
– Nem menne ez neked, Harry. Ez tetszik benned a legjobban. Hidd el, nem sok magad fajta szaladgál a világban. Én már csak tudom. A legutóbbi… hagyjuk is! Elhittem, hogy el fog válni, és majd megházasodunk. Látod, mekkora marha vagyok?
– Dehogy vagy te marha – mondtam, és magamhoz nyaláboltam.
Összeölelkezve álltunk, nemes érzésektől áthatva. Miután szakítottunk, baromira vevők voltunk egymásra.
Azután Siobhan zokogni kezdett, és szipogva fejtegette, hogy én nem is tudom, milyen nehéz normális férfit kifogni… De közben nekem csak az járt a fejemben: Micsoda megkönnyebbülés! Ezek szerint a Végzetes vonzerőt nem velünk fogják újraforgatni.
Éreztem, hogy könnyedén szabadulok. Siobhan elenged anélkül, hogy kromofágot öntene az MGF-emre, és a házi kedvencnek kikiáltott nyulunk sem fog a fazékban rotyogni. Nem mintha lett volna otthon nyulunk. Alig tértem magamhoz a megkönnyebbüléstől, máris kicsit sértve éreztem magam, amiért ilyen könnyen lemond rólam. Ennyire nem számít, hogy vagyok-e vagy sem?!
– Akár hozzá is szokhattam volna – nevetett fel Siobhan, bár a szeme még könnytől csillogott. – Mindig olyanokat szedek fel, akiket előzőleg már felcsípett valaki. A feleséged nem is tudja, milyen szerencsés asszony. De azt hiszem, ezt már az üzenetben is elmondtam.
– Milyen üzenetben?
– Hagytam egy üzenetet a mobilodon.
– A mobilomon?
– A hangpostafiókra – felelte, és a keze fejével kitörölte a szeméből a könnyeket. – Nem kaptad meg?


Gina pakolt, amikor hazaértem. Egy bőröndöt és egy utazótáskát tömködött tele, fent a hálószobánkban, sápadt arccal, száraz szemmel, olyan gyorsan, ahogy tudta, csak a legszükségesebbeket szedve össze. Mintha egy perccel tovább sem bírt volna maradni.
– Gina?
Megfordult és rám nézett, úgy, mintha akkor látna először. Valósággal szédülni látszott a megvetéstől és a szomorúságtól és a haragtól. Főleg a haragtól. Ez rémisztett meg a legjobban. Még soha nem nézett így rám.
Visszafordult és felkapott valamit az ágya melletti asztalkáról. Egy hamutálat. De nem, nincsenek is hamutálaink. A mobilomat hajította felém.
Világéletében rossz dobó volt – egy-két vitánk alkalmával a tárgyak is röpdösni kezdtek –, de a közelség miatt most nem téveszthette el, és a telefon nagy erővel a mellkasomnak ütődött. Lehajoltam, hogy felvegyem a padlóról és egy csont, valahol a szívem felett lüktetni kezdett.
– Soha nem bocsátom meg neked – szólalt meg Gina. – Soha. – A mobilom felé bökött az állával. – Miért nem hallgatod le az üzeneteidet?
Megnyomtam a kis borítékkal jelölt gombot. Siobhan hangja recsegett elő, kényszeredetten és álmosan, tökéletesen nem a hálószobánkba illőn:
– Mindig rossz jel, ha az illető lelép, mielőtt felébrednél… de ne legyenek rossz érzéseid a múlt éjszakával kapcsolatban… mert nekem sincsenek… a feleséged szerencsés asszony… örülök, hogy ezen túl is veled dolgozhatom… Szia, Harry.
– Lefeküdtél ezzel a lánnyal, Harry? – kérdezte Gina, aztán megrázta a fejét. – Elment az eszem, vagy mi? Mi a fenéért kérdezek ilyesmit? Talán mert azt akarom hallani tőled, hogy nem igaz. De persze igaz.
Megpróbáltam átkarolni. Nem magamhoz ölelni. Csak a karomban tartani. Megnyugtatni. Megakadályozni, hogy elmenjen. Megakadályozni, hogy elhagyjon. Lerázta magáról a kezem, épp csak nem vicsorgott rám.
– Valami kis lotyó az irodából, igaz? – kérdezte, és újabb ruhadarabokat dobált a bőröndbe. Oda se nézett, hogy mit pakol össze. Szemlátomást nem érezte úgy, hogy szerencsés asszony lenne. – Valami kis lotyó, aki most kisebb szívességekre számít tőled.
– Igazán rendes lány. Neked is szimpatikus lenne.
Ennél nagyobb ökörséget nem is mondhattam volna. Abban a pillanatban tudtam, amint kinyitottam a nagy pofámat, de akkor már késő volt. Gina odalépett elém és lekevert egy kőkemény pofont. Láttam, hogy megrázkódik a fájdalomtól és a szemét elöntik a könnyek. Azt se tudta, hogyan kell megütni valakit. Gina már csak ilyen volt.
– Most azt hiszed, ugye, hogy valami romantikus vagy szenvedélyes vagy tudom is én milyen hasonló baromságban volt részed? De ki kell ábrándítsalak: nem – mondta. – Ami történt, mocskos, undorító és szánalmas. Nagyon szánalmas. Szereted?
– Tessék?
– Szerelmes vagy belé?
– Ez nem arról szólt…
– Ha az életemet akarja, megkaphatja. Mindent. Téged is beleértve, Harry. Főleg téged. Mert a mi közös életünk egy nagy hazugság!
– Kérlek, Gina. Hiba volt. Óriási hibát követtem el… – Szavak után keresgéltem. – Semmit nem jelentett – mondtam végül.
Csak nézett rám, nevetett és könnyezett egyszerre.
– Hát nem érted, hogy ettől még rosszabb? Hát te semmit nem értesz?
És ekkor zokogni kezdett, a válla megroggyant és rázkódott, meg sem próbálta elrejteni a könnyeit, amelyek valahonnan a lelke legmélyéről indultak. Szerettem volna átölelni. De nem mertem megérinteni.
– Olyan vagy, mint az apám. – Tudtam, hogy ennél rosszabbat elgondolni sem tudna. – Pontosan olyan.
– Gina, kérlek… – suttogtam. – Kérlek…
Megrázta a fejét, mintha már semmit nem értene belőlem, mintha már értelmemet vesztettem volna.
– Mire, Harry? Kérsz? Mire kérsz? Csak ezt hajtogatod, mint egy felajzott papagáj. Szóval: mire kérsz?
– Kérlek, Gina… – mondtam én, a papagáj. – Ne szűnj meg szeretni.
– Tudhattad volna. – Lecsapta a bőrönd fedelét; a ruhái nagy része becsomagolatlan maradt és az ágyunkat borította. A táska már dugig volt. És Gina már menni készült. Szinte már ott sem volt. – Tudnod kellett, hogy ez az egyetlen dolog, amit sosem bocsátok meg – mondta. – És ha mégsem tudtad, Harry, az azt jelenti, hogy kicsit sem ismersz.
Valahol azt olvastam, hogy egy kapcsolatban mindig a fél az erősebb, aki kevésbé szeret.
Most Gina kezében volt minden hatalom. Mert már nem érdekeltem.
Követtem, amint átvonszolta a bőröndöt és a táskát a folyosón Pat szobájáig. Fiunk épp a Csillagok háborúja-figurákat pakolta nagy műgonddal a Postás Peti-hátizsákba. Felmosolygott ránk.
– Látjátok, mit csinálok?
– Kész vagy, Pat? – kérdezte Gina.
– Mindjárt!
– Akkor menjünk! – mondta feleségem, és a blúza ujjába törölte a könnyeit.
– Megyek már – mondta Pat. – Tudod, mi lesz most? – Rám – csakis rám – nézett, és gyönyörű kis pofiját beragyogta a mosolya. – Elutazunk!
Hagytam, hogy elmenjenek a bejáratig, de akkor belém hasított, hogy képtelen lennék elviselni, ha elveszíteném őket. Nem élném túl. Megragadtam Gina táskájának a fülét.
– Hova mentek? Csak annyit árulj el, hogy hova mentek!
Megrántotta a táskát, de én nem engedtem. Hagyta, hogy én fogjam, miközben ő kinyitotta az ajtót és kilépett a küszöbön.
Mentem utánuk az utcára, a táskát cipelve, és néztem, ahogy Gina beszíjazza Patet a gyerekülésbe. Pat megérezhette, hogy szörnyű nagy baj van készülőben. Már nem mosolygott. Rádöbbentem, hogy ő az utolsó esélyem.
– Mi lesz Pattel? – kérdeztem. – Rá nem is gondoltál?
– És te? – kérdezett vissza Gina. – Te gondoltál rá?
Belódította a bőröndöt a csomagtartóba, és kísérletet sem tett rá, hogy elvegye tőlem a táskát. Hagyta, hogy nálam maradjon.
– Hol fogtok aludni?
– Ég áldjon, Harry!
És ezzel elhagyott. Pat arca kicsinek és riadtnak látszott ott, a hátsó ülésen. Gina egyenesen előrenézett, rezzenéstelen, csillogó szemmel. Olyan másnak látszott. Olyasvalakinek, akit sosem ismertem. Indított.
Néztem a kocsit, amint kikanyarodik az utcából, ahol lakunk, és hirtelen tudatára ébredtem a meg-megrebbenő függönyöknek. A szomszédok figyeltek minket. A térdem kicsit megroggyant, amikor rájöttem, hogy mi is "afféle" házaspárrá váltunk.
Visszavittem Gina motyóját, de még be sem léptem, amikor a telefon csörömpölni kezdett. Marty volt az.
– Agyam dobom el! Hogy ezek a faszkalapok mit le nem mernek írni! – harsogta. – Ezt hallgasd meg: A KÉPERNYŐ IS ELFINTORODIK, HA MARTY MANN MEGJELENIK! Vagy ezt: MARTYTÓL KÉT ÉRTELMES SZÓT HALLOTTUNK EDDIG… MINDKETTŐ K…SZOTT VULGÁRIS VOLT. Ezek a helyemre pályáznak, Harry! Anyám tökre kiakadt. Most mihez kezdünk?
– Marty – mondtam –, Gina elhagyott.
– Elhagyott? Úgy érted, lelécelt?
– Úgy valahogy…
– A gyerekkel mi van?
– Magával vitte.
– Újított valami hapsit magának?
– Nem, dehogy, nem erről van szó. Én… Én voltam…
Marty a fülembe kuncogott:
– Harry, kispajtás, elindultál a farkad után? Ismerem?
– Halálra vagyok rémülve, Marty. Szerintem Gina végérvényesen itt hagyott.
– Na és? Legfeljebb a felét viheti annak, ami a tiéd.
Ebben nagyot tévedett. Gina kisétált az életemből, és mindent magával vitt, amit valaha is magamnak akartam. Gináé lett minden.

A Kiadó engedélyével.