FőképA könyv elemzéssel egybekötött vallomások gyűjteménye. Mint a bevezetőben olvasható, alkalmi írásokból áll melyek mindegyike az irodalom problémájára koncentrál. És igen a könyv elolvasása után nem gondolkodhatunk másként mi sem.
Umberto Eco professzor, a világhírű olasz szemiotikus módszere a gondolkodásra kényszerítés. Direkt nem késztetést írtam, ugyanis magyarázataival nemhogy megkönnyíti, hanem egyenesen megnehezíti a dolgunkat.
Ezalatt azt kell érteni, hogy az író fejtegetéseit egyszerűen az én hétköznapi agyammal, csak az olvasott szöveg megértésével szinte lehetetlen követni. Nem azért mintha homályos lenne, hanem mert kénytelen voltam végiggondolni a leírtakat. Magyarul rá kell szánni a kellő időt és agykapacitást a könyv olvasására, és az olvasottak értelmezésére. A végére már egészen bele lehet jönni ebbe a gondolkodás dologba.

Az „Anyu író leszek!” kijelentésre, nyugodtan ajándékozhatunk a csemetének ilyen könyvet, ha nem teszi le a bevezető után, netán hümmögve végigolvassa, legalább az akaraterejével tisztában leszünk.
Ne ijedjünk meg, annyira azért nem nehéz az olvasmány, hiszen az író gördülékeny stílusa a legnehezebb részeken is átsegít minket. Az írások nem épülnek szorosan egymásra, ezért a könyv sorrendjét akár figyelmen kívül is hagyhatjuk, kedvünkre válogatva a címek között. Szerintem a minket nem érdeklő részeket akár át is ugorhatjuk. Egyszóval érdekes olvasmány, de leginkább haladóknak ajánlanám.

(Érdekes, hogy az 1932-ben, Alessandriában született Umberto Eco híresebb művei között meg sem említik ezt a könyvet. Valószínűleg, mert nem ennek köszönheti a világhírt, amelyet egyébként már a hatvanas években írt tudományos műveivel megszerzett. Ha róla beszélünk, inkább olyan műveket emlegetünk, mint „A rózsa neve”, „A Foucault-inga” vagy „A tegnap szigete”.
Pedig az ő nevéhez fűződik a „Hat séta a fikció erdejében” című előadáskötet is, aminek tulajdonképpeni folytatása a „La Mancha és Bábel között” című esszékötet, amelyben a tudósként, regényíróként, esszéistaként és publicistaként is ismert szerző az irodalom funkcióiról, működéséről és az élettel való összefüggéseiről beszél.
Mégpedig olyan nevek kapcsán, mint Dante, Joyce, Nerval, Borges, Arisztotelész, vagy éppenséggel Oscar Wilde – a főszerk. megjegyzése.)