FőképAz írónő által bemutatott Kenyában a fehérek egy nagyjából zárt, már-már belterjes csoportot alkotnak. Csekély létszámuk miatt mindenki ismer mindenkit, és ebből kifolyólag kevés változatosság adódik az életükben.
Az ország egzotikus hangulata, ami megérkezéskor fogadja az ideutazót, valamint az otthoni beidegződésektől való elszabadulás érzése pár hónap elmúltával átalakul egyfajta klausztrofóbiává, amit nem tud ellensúlyozni a földrajzi tér tágassága, a bezártság érzése makacsul megmarad.
Ellentmondásos helyzet nemdebár? Szokjunk hozzá, mivel ez a kettősség uralja a történetet.

Mivel egy nő, Esmé szemével látjuk az eseményeket, és az ő szívével éljük át az érzelmeket, kénytelenek vagyunk egy nő eszével gondolkodni a könyv olvasása közben. Nekünk, férfiaknak ez nem könnyű feladat, de állíthatom, hogy nem reménytelen. Kicsiny feladat ahhoz képest, hogy menet közben feldolgozásra vár hősnőnk személyiségproblémája is.
Amit röviden úgy fogalmazhatunk meg, hogy a nyugati kultúrában felnőtt intellektuális egyed már megint magával cipelte az otthoni „agybaját”, és a fekete kontinensen sem kíván/tud megszabadulni tőle.

Bővebben kifejtve ez úgy hangzik, hogy a könyv lapjain egy olyan nő keresi a helyét a világban, aki apja halála után elveszíti lelki támaszát, és az így keletkezett űrt a tisztán érzéki, szexuális léttel igyekszik helyettesíteni.
Ezt a tervét valóra is váltja, de a várt megnyugvás és boldogság csak nem jön össze. Fél beismerni érzelmeit, viszont ezáltal saját maga zárkózik el attól az érzéstől, amire a legjobban vágyik. (Úgy vélem ez az életszemlélet nem jellemző az emberiség többségére.) Egyetlen reményünk, hogy amit a pszichológusok nem képesek megoldani, azt Afrika erőlködés nélkül a helyére teszi – kivéve, ha a páciens nagyon makacs.

Mindent összevéve nem rossz könyv ez, és aki fogékony a női lelkizésre, az nem fog csalódni. Ráadásul a fejezetek odaillő idézettel kezdődnek – egyik-másik hamarosan felbukkan a napi bölcsességek között.